Századok – 1997

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557

594 DIÓSZEGI ISTVÁN mindenféle értelmezésnek. Hasonló konklúzióra egyébként a kancellár 1876 őszi, meglehetősen csapongó megnyilatkozásai is alapot szolgáltattak volna. Az amerikai történész azonban két dolgot módszertani szempontból megengedhetetlen módon összekever: azt nevezetesen, hogy valóban Bismarck taszította-e háborúba Oroszországot, és hogy akarta-e egyáltalán, hogy Oroszország háborút viseljen Törökország ellen. Az első kérdésre egyértelműen tagadó választ kell adni. Oroszország szuverén nagyhatalom volt, maga határozott dolgai felett, és külső sugallattal nem lehetett úgy aktivizálni, mint Montenegrót, vagy Szerbiát. Ha a döntéshozatal befolyásolásáról egyáltalán szó lehet, akkor a pánszláv ráhatás érdemel említést, de ez is csak azért érvényesülhetett, mert maga a cár is hajlott a háborúra. A második kérdés tulajdonképpen két részből áll: tett-e olyasvalamit Bismarck, amivel az orosz háborús döntést serkentette, és hogy német szempontból kívánatosnak tartotta-e, hogy Oroszország háborúba lépjen Törökország ellen. A második kérdés első részére adható válasz megint csak nemleges lehet. Valamely nagyhatalom a másik nagyhatalom háborús szándékát azzal serkentheti, ha háborús döntés esetén területi és egyéb előnyöket helyez kilátásba számára. Bismarck mérlegelte azt a lehetőséget, hogy a területi állományra adandó orosz garancia fejében támogatja az orosz keleti ambíciókat, és az ellenszolgáltatás tekintetében nagyon messzire kész lett volna elmenni, de végül is elállt ettől a szándékától. Még arra sem volt hajlandó, hogy a Monarchiával szemben megadja az oroszok által újra és újra reklamált biztosítékot. Az előbbi esetben tehát csak szándékról volt szó, nem valódi ösztönzésről, az utóbbiban pedig inkább visszatartásról, mint biztatásról. A második kérdés második részére is nehéz egyértelmű igennel felelni. Bismarck, amint azt jónéhány megnyilatkozása tanúsítja, számolt azzal a lehetőséggel, hogy az orosz-török háború az Oroszország és Anglia, illetve az Oroszország és a Monarchia közötti összeütközést is magával vonja. Az orosz-angol háborút német szempontból nem tartotta aggasztónak, de az Oroszország és a Monarchia közötti háborút rendkívül nehéz és veszélyes dilemmának vélte, és mint ilyent, mindenképpen elkerülendőnek. A megoldást az először 1876 januárjában kiállított, és azóta módosított formában újra és újra alkalmazásra ajánlott receptben látta, amely szerint a három érdekelt hatalomnak ki kell szakítania Törökországból a maga részét: Oroszországnak Bulgáriát, a Monarchiának Bosznia-Hercegovinát, Angliának pedig Egyiptomot. Ez a megoldás mentesítette volna Németországot az orosz-török háború veszélyes következményeitől, egyúttal alkalmas lett volna arra, hogy, amint azt később Kissingenben tollba diktálta, a hatalmi érdekek súlypontját kelet felé mozdítsa el. Bármennyire is ígéretesnek tűnt német szempontból ez a végkifejlet, nem perfektuálódott, mert Anglia elzárkózott attól, hogy a Bismarck által ajánlott útra lépjen. És miután a kompenzációs elgondolás kivihetetlennek bizonyult, Bismarck számára nem maradt más, mint az, hogy az orosz-török háborút, mint a kisebbik rosszat tudomásul vegye. Attól tartott ugyanis, hogy a Törökország elleni háború elmaradása esetén a felbolydult orosz nemzeti érzés koncentrált formában Németország ellen fordul, és a háborús veszély aggasztó módon nyugati irányba tolódik. Különösen akkor, ha Németország ma-