Századok – 1997
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557
592 DIÓSZEGI ISTVÁN történészek minden cáfolata ellenére sem lehet kételkedni abban, hogy bizony megfordult a fejében, hogy a német érdekek kedvéért feláldozza a Monarchiát. Arra viszont, hogy miért hőkölt vissza az egésztől, csak hozzávetőlegesen lehet egzakt választ adni. Feltehető, hogy közrejátszott ebben a Gorcsakowal szembeni bizalmatlansága, valamint az a felismerés, hogy az oroszok tulajdonképpen ellenszolgáltatás nélkül várnak támogatást Németországtól. A legvalószínűbb azonban, hogy az játszott szerepet, hogy a Monarchia nélkül bizonytalannak érezte volna Németország helyzetét Oroszországgal szemben. Hohenlohe hercegnek, mint már említettük, meg is mondta, hogy ha Ausztria elpusztul, Oroszország veszélyes lehet Németországra nézve, Ausztriával viszont sakkban tarthatják Oroszországot.226 Bismarck éppűgy nem tudta nélkülözni a Monarchiát Oroszországgal szemben, mint ahogy Gorcsakov Franciaországot Németországgal szemben. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a nagy kompenzációs elgondolás német részről nem lépett ki a tervezgetés stádiumából, és Bismarck végül nem tette ki azt a gyakorlat próbájának. így viszont nem maradt más, mint az, hogy a balkáni válság tüzénél továbbra is csak a kezét melengesse. Azzal a kockázattal, hogy az egyre magasabbra csapó lángok Németországot is megégetik. * Miközben Oroszország és az Osztrák Magyar Monarchia tisztázni igyekezett Németországhoz fűződő kapcsolatait, és Németország is jelzést adott arról, hogy milyen pozícióba kíván helyezkedni, a szerb-török fegyverszünettel kapcsolatosan tovább folytatódott az augusztus vége óta tartó terméketlen huzavona. Gorcsakov a Bulgária és Bosznia orosz, illetve osztrák-magyar megszállására, valamint a hatalmak flottademonstrációjára irányuló, a Szumarokov-misszió tartalmát képező indítványáról szeptember 26-án az angol kormányt is tájékoztatta, de az Londonban visszautasításba ütközött. Az előző napon az angol kormány kezdeményezett Konstantinápolyban egy egyhónapig tartó fegyverszünetet, amit október 5-én a török fővárosban tartandó nagyköveti konferencia ötletével egészített ki. A törökök azonban, mintegy megismételve szeptemberi játékukat, megint csak hathónapos fegyverszünet megadására mutatkoztak hajlamosaknak. Anglia és a Monarchia ezt elfogadhatónak találta, és Németországnak sem voltak kifogásai, Oroszország azonban, minthogy a hat hónap mentesítette volna Törökországot a téli hadviselés terheitől, még csak tárgyalási alapnak sem tekintette az indítványt. A hatalmak közötti disszonancián felbátorodott törökök október utolsó napjaiban újrakezdték a hadműveleteket, és Alekszinác mellett megsemmisítő csapást mértek a magát elsáncoló szerb hadseregre. A törökök mégis elszámították magukat, mert az orosz kormány ekkora presztízs sérelmet nem viselhetett el. A konstantinápolyi orosz nagykövet október 31-én ultimátumot nyújtott át a Portának, amelyben az állt, hogy ha a török kormány nem szünteti be azonnal a hadműveleteket és negyvennyolc órán belül nem köt két hónapra szóló fegyverszünetet, Oroszország megszakítja diplomáciai kapcsolatait Törökországgal. Amit tárgyalásokkal két hónap alatt nem tudtak elérni, a fenyegetés két nap alatt megtette: a
