Századok – 1997

Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192 - Egon Bahr: Zu meiner Zeit (Ism.: Szabó Zsolt) II/553

555 TÖRTÉNETI IRODALOM bizalmas értesüléseket szerezhetett a politikai bizottság tagjaitól és Brezsnyevtől. Ez a közvetlen csatorna Brandt visszalépése (1974) után is funkcionált, nemcsak Helmut Schmidt, hanem Helmut Kohl kancellár is többször igénybe vette, ez utóbbi már saját tanácsadóján, Horst Teltschiken keresztül. Bahr csak 1992-ben tudta meg, hogy Kevorkov közvetlen felettese Andropov volt, tehát a beszélgetések tartalmát a KGB is pontosan ismerte. Bahr szerint azonban az összekötő személyénél fontosabb volt a közvetlen kapcsolat ténye, mert az elhidegülés éveiben is megbízható információkat szereztek a Szovjetunióból és nem hivatalos szinten fenntartották a bizalmas viszonyt. Ezen a csatornán keresztül érték el például Szolzsenyicin kiutazását és a szovjetek afganisztáni bevonulásuk előestéjén ezúton tájékoztatták Schmidt kancellárt. A könyvből az is kiderül, hogy az NDK állambiztonsági szolgálatának vezetője, Marcus Wolf is korán tudomást szerzett Egon Bahr titkos találkozóiról, de ennek jelentőségét — talán a nagy testvér iránti lojalitásból — igyekezett nem eltúlozni. Az NDK vezetői számára mindenesetre figyelmeztető lehetett Bonn és Moszkva bizalmas viszonya, mert rávilágított Bahr taktikájára, hogy az NSZK megnövekedett nemzetközi befolyását kihasználva a Szovjetunión keresztül gyakoroljon nyomást az enyhülést és a német-német közeledést gátló NDK-ra. Elsőként a két német állam alapszerződésének megkötése volt a cél. A tizenöt hónapig tartó maratoni tárgyalássorozatot az NSZK részéről Egon Bahr vezette, partnere Michael Kohl NDK-államtitkár volt. Bonn hajlandó volt kormányszinten tárgyalni az NDK-val, de a teljes értékű nemzetközi jogi elismerést meg kívánta kerülni. Az új főtitkár, Erich Honecker a teljes elhatárolódás híve volt és mindenfajta közösséget elutasított a másik német állammal. Ezért a meglehetősen bonyolult jogi problémák és a nemzeti kérdés helyett inkább a gazdasági kapcsolatokról, a közlekedésről, a kulturális együttműködésről és a környezetvédelemről folyt a vita. Ezeken a területeken tett engedményekért cserébe Bonn hajlandó volt de facto elismerni a másik német államot. Egon Bahr ekkorra a kritikák kereszttüzébe került, nem utolsósorban titkos tárgyalásai miatt. Egyesek régimódi nacionalistának tartották, mások a nemzeti érdek elárulásával és túlzott engedékenységgel vádolták. A keleti szerződések ratifikálása a vártnál sokkal nehezebben ment, s az NSZK történetének talán legkeményebb belpolitikai csatározásai előzték meg. Bahr a megfeszített munkatempó miatt fizikailag is kimerült, több hónapos pihenőre kényszerült. Az igazi probléma számára azonban az volt, hogy az általa elképzelt és óriási lendülettel keresztülvitt keleti politika koncepciója az első lépcsőfok után kifulladni látszott. A kölcsönös leszerelési és haderő-csökkentési tárgyalások elhúzódtak, az Amerikai Egyesült Államok sem örült szövetségese megnövekedett szerepének és az alapszerződés megkötése után a Bonn és Kelet-Berlin közötti viszony még fagyosabbá vált. Ebben ugyanis az NDK csak szándéknyilatkozatot tett arról, hogy a kapcsolatok normalizálásával párhuzamosan rendezi a gyakorlati és a humanitárius kérdéseket. A legfontosabb közülük a családegyesítés, a kiutazás és a politikai foglyok kivásárlása volt. Bahr a tárgyalások végső szakaszában ígéretet kapott Michael Kohltól, hogy egy kiválasztott csoport elhagyhatja az országot. Bahr pedig javasolta, hogy a mindkét fél számára megalázó fogolyvásárlást — az eddigi gyakorlat helyett — az illetékes minisztériumok hatáskörébe utalják. A szerződés parafálása után az NDK részéről mindkét javaslat gyorsan feledésbe merült. Egon Bahr könyvében külön fejezetet szentel Herbert Wehnernek, Brandt és Schmidt mellett az SPD-vezetőség harmadik legfontosabb tagjának. Wehner a Kiesinger-kormány össznémet minisztereként már a hatvanas években felügyelte az ún. humanitáriánus kérdéseket. Frakcióvezetőként a szociáldemokrata párton belül hevesen ellenezte Bahr Moszkva felé orientálódó enyhülési politikáját. Nehezményezte Bahr állandó nemzetre való hivatkozását is, mert ez szerinte lehetetlenné tette az össznémet párbeszédet és az NDK kormányának felszámolására törekedett. Emlékiratában Bahr nem kisebb dolgot vet Wehner szemére, mint azt, hogy összejátszott Willy Brandt kancellár megbuktatásában és árulással vádolja a Honeckerrel való titkos kapcsolata miatt. Bizonyítékul Wehner 1973 májusában Honeckernél tett látogatását, valamint ugyanezen év decemberében az NSZEP főtitkárának írt memorandumát hozza fel. Honecker igen keményen nyilatkozott Bahrról, arroganciával és provokatív fellépéssel vádolta. Wehnerben sokkal alkalmasabb tárgyalópartnert látott, ennek köszönhetően a kiutazási-ügy a Honeckernél tett látogatás után egycsapásra megoldódott. Memorandumában Wehner bemutatja, hogyan próbálta meg a holtpontról elmozdítani az ún. „Németország-politikát". Ehhez felhasználta régi ismeretségét a nála hat évvel fiatalabb Honeckerrel, aki a Saar-vidéken beosztottja volt a náci rezsim elleni harcban, és felújította az össznémet-miniszter korából jól bevált, elsősorban humanisztikus célokat és a politikai foglyok megváltását szolgáló összeköttetéseit.