Századok – 1997
Figyelő - Richly Gábor: Zsdanov másik arca. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság Finnországban II/489
494 RICHLY GÁBOR moszkvai levéltárak nem adnak egyértelmű magyarázatot e meglepő jelenségre, a finn történészek egy része feltételezi, hogy a moszkvai vezetés a kiugrást végrehajtó, majd katonai szövetséget ajánló „erős emberben" a szovjet elvárásokat szem előtt tartó reálpolitika egyik fontos biztosítékát látta, olyannak, akinek tekintélye többek között a veszélyesnek tartott „szélsőjobboldalt" is féken tartja. 1946 elején azonban a nürnbergi per tárgyalásai során bebizonyosodott, hogy valójában vádat kellene emelni Mannerheim ellen a SZU megtámadásához vezető folyamat egyik kulcsfigurájaként. A Mannerheimre nehezedő kormány-nyomással párhuzamosan január végén Szavonenkov felkereste a kórházban fekvő elnököt, hogy döntését elősegítendő közölje: a SZU Mannerheim esetleges lemondása esetén (azaz politikai mentelmi jogának megszűntével) nem fogja engedni bíróság elé állítását. Mannerheim március elején mondott le, átadva helyét a „demokratikus" Paasikivinek. A SZU-ból érkező bizottság a tisztogatás egyéb módjait is megpróbálta a finnországi viszonyokra adaptálni. Zsdanov néhány nappal Finnországba érkezése után, ellentmondást nem tűrve ismertette a kormánnyal sebtében összeállított, ún. l-es számú listáját, mely 61 haladéktalanul letartóztatandó személyt sorolt fel, indoklás (és több esetben az azonosításhoz szükséges személyi adatok) nélkül. E lista alapján a finn illetékesek 45 embert le is tartóztattak, s bár többségüket 1947 őszén bizonyítékok hiányában felmentették, a többieket börtönbüntetésre ítélték. A bizonyíték nélküli letartóztatásoknál is durvább törvénysértés volt, hogy a kommunista belügyminiszter, Yrjö Leino 1945 áprilisában Zsdanov ún. 2. listája alapján titokban elfogatott, és a SZEB révén a SZU-ba deportált 20 embert. Az ügy részletei máig tisztázatlanok, így csak találgatni lehet, hogy ezt az akciót miért nem követték további hasonlóak. Talán azért, mert Zsdanov érdeklődése nemsokára a „főbűnösök" nehezebbnek bizonyuló elítéltetése felé fordult. Bár a finn baloldal 1944 végétől sürgette a kérdés mielőbbi rendezését, a SZEB 1945 augusztus elejéig nem mutatott számottevő aktivitást e tekintetben (igaz, Zsdanov már július elején értésére adta Urho Kaleva Kekkonen igazságügyminiszternek, hogy jobb lenne a finneknek maguknak megoldaniuk a kérdést, mert egyébként a SZU-ra hárul a feladat). Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy a szövetségesek csak augusztusban jutottak közös nevezőre a háborús bűnösökre vonatkozó teheráni nyilatkozat értelmezéséről és a nürnbergi nemzetközi bíróság felállításának alapelveiről. E megegyezés megszületésétől kezdve azonban Zsdanov minden tekintélyét latba vetve igyekezett döntésre vinni az ügyet. Már a vádemeléshez szükséges visszamenőleges hatályű törvény parlamenti megszavaztatása is csak több forduló után, a SZEB négyszeri kemény fellépésének, valamint Paasikivi meggyőzőképességének együtthatásaként sikerült, de a nyolc vádlott tárgyalása sem volt botrányoktól mentes. Zsdanov hiába rendelte magához több alkalommal Paasikivit és Kekkonent, dühöngve vonva őket felelősségre az egyetemisták tüntetéséért, a sajtó ellenséges hangjáért, a bírósági eljárás elhúzódásáért, négy vádlott szabadlábon való védekezéséért, a kormány egyelőre nem hajlandó az alkotmányos keretek félretolására. A bíróság 1946 február közepén hozott döntése azonban „elfogadhatatlanul enyhére" sikerült: miután a SZEB megtiltotta az ítélet kihirdetését, és a Foreign