Századok – 1997
Közlemények - Erős Vilmos: Szekfű és Mályusz vitája a „Magyar Történet”-ről II/453
SZEKFŰ ÉS MÁLYUSZ VITÁJA A „MAGYAR TÖRTÉNET "-RŐL 459 téneti szintézisigényben mindenekelőtt azt értékeli, hogy az eseményekkel nem önmagukért, hanem a mögöttük meghúzódó értelem, a lelki tartalom megfejtése miatt foglalkozik s Szekfű munkáját egyenesen Szalay László magyar történeti szintézisével hozza párhuzamba, mindkettőnek elsősorban a prófétikus, nemzeti lelkiismereti önvizsgálatra intő üzenetét emelve ki.)9 Szólni kell végül a „Magyar Történet" népi, illetve ezzel rokon oldalról történő bírálatáról is, melyet Németh László és Bajcsy- Zsilinszky Endre fogalmaztak meg nevezetes írásaikban. Németh László, mint erre a szakirodalom rámutatott, már a „Tanú" időszakától rendszeresen figyelemmel kísérte Szekfű történetírói működését, s egyedül készített folyóiratában 1932-ben jelentette meg a „Magyar Történet" 18. századi kötetét ismertető recenzióját. Ismertetésében Szekfű külön erényeként sorolja elő kis részletekkel is ragyogóan jellemezni képes enciklopédikus tudását, a legjobb regényekkel rivalizáló kompozíciós érzékét kiemelve, hogy a mű anyagát kronologikus rend helyett erős élményegységek, történelmi víziók tartják össze. A történész azonban, Németh László értékelése szerint, rossz irányban elfogult („Kár, hogy ez a nagy történetíró nem igazi nagy természet is") és különösen Rákóczi, a rendi barokk és a felvilágosodás megítélését tartja torznak. A barokknak ez az idilli képe szerinte hazugság, lényegében a hatalom számára adott erkölcsi moratórium s Németh volt az első, aki rámutatott, hogy Szekfű e barokk képe tulajdonképpen a háború utáni bethleni berendezkedés igazolása. „Szekfű paradoxonai közt bizonyára az volt a legmerészebb — írja Németh László —, hogy Bethlennel szövetkezett (szövetség, mely nem Bethlent kompromittálja) s ez a barokk-kép alighanem azt a mai barokkot védi, melyben a lélek és a nyelv közt a tolmács is elpirul." Az író a harmincas években azután több tanulmányt szentel még a „Magyar Történet" köteteinek, pl. az „Utóhang Szekfű Gyula Magyar Történetéhez" (Tanú 1936), egészen a harmincas évek végén történő nagy Szekfű-ellenes leszámolásig. A „Szekfű Gyula" című, 1940-ben készült tanulmányban végül a „Magyar Történet"-ről szólva kijelenti, hogy ebben a historikus bár a régi kuruc — labanc ellenkezésből európai látóhatárba akarta emelni történetünket, „senki úgy bele nem ragadt a kuruc-labanc kátyúba, mint ő" s Szekfű „A magyar állam életrajzáéhoz képest sokkal inkább labanc irányban tolódott el. Ennek fő bizonyítékai, hogy Szekfű szerint a Szapolyai-párt a felelős azért, hogy Mohácsból nemzeti katasztrófa lett, a magyar állam folytonosságát a Habsburg országrész képviselte (nem Erdély), a magyar protestantizmus nem demokratikus mozgalom, hanem főurak terjesztették papjaikkal, Erdélyt pusztán szultáni parancsszó teremtette, a Bocskai szabadságharc nem a vallásszabadságért folyt elsősorban, a török hódoltság a felelős újkori történelmünk katasztrófáiért, Erdélyben soha nem volt vallásszabadság, a 18. századi barokk nem idegen, hanem magyar gyökerű, Mária Terézia a magyarság történetének szerencsés sorsfordulója.10 ,,Magyar renaissance-magyar barokk" A „Magyar Történet"-tel kapcsolatos vitákban állást foglalt Mályusz Elemér is, akinek „Magyar renaissance-magyar barokk" című tanulmánya a Budapesti Szemle 1936-os évfolyamában jelent meg, négy részletben.11
