Századok – 1997

Közlemények - Erős Vilmos: Szekfű és Mályusz vitája a „Magyar Történet”-ről II/453

SZEKFŰ ÉS MÁLYUSZ VITÁJA A „MAGYAR TÖRTÉNET "-RŐL 457 Ennek keretében értelmezi át a magyar jakobinus mozgalmat is, melyet a nemzeti romantikus történetírás sikeresen illesztett bele a magyar alkotmányos szabadság védelmében a Habsburgok ellen folytatott többévszázados küzdelembe. Szekfű, főként Fraknói, de Mályusz megállapításaira is építve, pusztán a Habsburg udvar fizetett besúgójának, a személyes bosszúvágytól vezérelt Martinovicsnak az összeesküvését látja benne.6 A 19. századról alkotott kép legjellemzőbb vonása, hogy alapjaiban érvényesnek tartja a „Három nemzedék" koncepcióját. Ennek ellenére jelentős hangsúlyeltolódásokat figyelhetünk meg. Ennek legjellemzőbb vonása, hogy míg a „Három nemzedék"-ben egyértelműen Széchenyi s vele együtt a „politikai romantika" számított a nemzet mérföldkövének, a „Magyar Történet"-ben Szekfű lényegesen nagyobb teret szentel a centralisták, valamint az alkotmányosságért küzdő Kossuth pozitív szerepének érzékeltetésére. Az 1848-ig terjedő időszak fő ellentétét inkább a rendi nacionalizmus és a reformnacionalizmus oppozíciójában látja, s ez utóbbinak Széchenyi és Kossuth már szinte egyforma jelentőségű képviselője. A ,,Magyar Történet" korabeli fogadtatásáról A „Magyar Történet" (különösen a Szekfű által írt rész), mint a Bethlennel hatalomra jutott berendezkedés összefoglaló szintézise már megjelenése pillanatában támadások össztüzét váltotta ki. A legszenvedélyesebben támadók egyik táborát a — Várdy Béla kifejezésével — „nemzeti romantikus" iskolához tartozó, főként debreceni történészek, Rugonfalvi Kis István, Csuday Jenő és Zoványi Jenő alkották. A nemzeti romantikusok Szekfű legfőbb fogyatékosságát (kapcsolódva „A száműzött Rákóczi" és a „Három nemzedék" hasonló érzelmi-indulati mezőben fogant támadásaihoz) abban látták, hogy perhorreszkálja nemzeti múltunkat, leértékeli nemzeti nagyságainkat, mondván, hogy pl. Mátyást, Bethlent vagy Rákóczit nem a nemzeti vagy vallásszabadság ideális motívumai, hanem személyes, önző érdekeik, főként hatalomvágyuk motiválta. Különösen fájlalták, hogy Szekfű tudatosan háttérbe szorította, sőt „kismagyarok"-nak fokozta le a dualizmuskori történetírás kedvenc témájának, a magyar nemzet évszázados közjogi-függetlenségi harcának, az alkotmányos szabadságért folytatott küzdelemnek a képviselőit és intézményeit (a fentieken kívül: vérszerződés, királyi tanács, nemesi vármegye, Erdély...stb.) és velük szemben inkább a kiegyezők, a Habsburg pártiak (Nádasdy Tamás, Eszterházy Miklós, Károlyi Sándor) oldalára állt. Rendkívül sérelmesnek találták, hogy Szekfű nem ismeri el a reformátusok érdemeit a vallási türelem, a nemzeti érzés, a demokrácia, a felvilágosodás képviseletében. Zoványi Jenő a 18. századi kötetet bírálva pedig egyenesen katolikus szemszögből elfogult, felekezeti, ultramontán történésznek nevezi Szekfűt, aki igazából nem is szellemtörténész. „...nyugodt lélekkel állapítom meg egy katolikus világiról — írja a Századunkban is megjelent recenziójában Zoványi —, hogy a legjellegzetesebb felekezeti történetírást űzi. Történetíróink közül még katolikus papot sem tudok megne-