Századok – 1997

Közlemények - Erős Vilmos: Szekfű és Mályusz vitája a „Magyar Történet”-ről II/453

SZEKFŰ ÉS MÁLYUSZ VITÁJA A „MAGYAR TÖRTÉNET "-RŐL 455 A 16. század másik legjelentősebb momentumának a reformáció megjelenését tartja, s értelmezésében a protestantizmus gyors elterjedése nem a katolicizmus belső gyengeségéből fakad, hanem, mert ezt korábban a király és a rendek tudatosan meggyengítették. A magyarországi reformáció jelentőségét abban látja, hogy reakciójával, az ellenreformációval együtt nyugati, európai jelenség, azaz itteni elterjedése művelődésünknek a nyugati, keresztény közösségbe való tartozását bizonyítja. (Szekfű 16. sz-ról festett portréjának nevezetes vonása még az e században kifejlődött nagybirtok történelmi szerepének igazolása. A nagybirtok ezt a történelmijelentőségét onnan kapja, hogy ebben az időszakban a török elleni védekezés fő bázisául szolgál s így nemzetvédő, nemzetfenntartó funkciója van. Későbbi, 18. századi pozitív szerepe pedig az ország újratelepítésének elősegítése.) Erdély történetének tárgyalása már a „Magyar Történet" 17. századról alkotott képére vezet át. Szekfű Erdély-portréjának sajátos vonása, hogy (ellentétben pl. a dualizmus idején uralkodó történeti képpel) Erdélyt nem tekinti a nemzeti és vallásszabadság, a modern, demokratikus Magyarország bölcsőjének. Véleménye szerint Erdélyt török diktátum szülte, szultáni parancsszóra. Berendezkedése nem alkotmányos, hanem abszolutisztikus, sőt patrimoniális jellegű s lényegében a Tiszavidék gazdag területének támogatása tartja fenn; Báthorytól A-paffy-ig (Bethlent kivéve) nagybirtokosok a fejedelmek s igazi toleranciáról a felvilágosodás idejéig egész Európában nem beszélhetünk. Ebbe a képbe illeszkedik azután a 17. századi rendi függetlenségi mozgalmak s pl. Bethlen Gábor megítélése is, akiről a „Magyar Történet" írásával egyidejűleg jelenteti meg nevezetes monográfiáját. Ez utóbbi portréjának magva, hogy működését főként Meinecke „Die Idee der Staatsraeson" (1924) című művében megrajzolt 17. századi abszolutisztikus törekvésekből, egyfajta korszellemből és barokk „lelki alkat"-ból vezeti le. Ennek alapján pedig — ellentétben pl. Rugonfalvi Kis István 1923-ban megjelent életrajzával — Bethlent nem a nemzeti és vallásszabadság védelmezőjének, s főként nem alkotmányos keretek között uralkodó , jámbor" fejedelemnek, hanem elsősorban egyéni ambícióktól, önzéstől és terjeszkedési vágytól fűtött, az eszméket csak frázisnak tekintő „hegemón"-nak tekinti, aki tulajdonképpen továbbviszi a Bocskay által kitalált, Erdélynek a Habsburg Magyarországtól való függetlenségét valló s így az országot megosztó kis-magyar vagy keleti-magyar tradíciót. Bethlennek ezzel az interpretációjával szerves összefüggésben van azután Szekfűnek a magyarországi rendiség és a Habsburg abszolutizmus viszonyáról alkotott képe. Ebben, bár elismeri a rendek Habsburgokkal szembeni küzdelmének a nemzeti függetlenség és alkotmányosság megőrzése szempontjából való bizonyos jelentőségét, a rendiség szerepét összességében (s ez nagy visszalépés pl. „A magyar állam életrajzá"-hoz képest) negatívan festi le, mert szerinte küzdelmük igazából nem nemzeti célokat szolgál, hanem önző módon saját nemesi privilégiumaik megerősítését tartják legfőbb eszményüknek, aminek következménye a jobbágyság helyzetének romlása és a polgári fejlődés kibontakozásának elakasztása. Szekfű szerint ezt támasztják alá a rendi-függetlenségi küzdelmek során kialkudott — pl. az 1608-as vagy az 1647-es — törvények is, amelyekben a ne-