Századok – 1997
Közlemények - Kozma István: Családnév-változás és történelem (1894–1956) II/383
NÉVVÁLTOZTATÁS ÉS TÖRTÉNELEM (1894-1956) 395 katolikusok és a görögkeletiek között volt a legkevesebb magyar anyanyelvű, miként közöttük volt a legkevesebb magyarul tudó is.2 9 Márpedig a névmagyarosítás nyilván sokkal inkább az asszimilálódott vagy asszimilálódó, de legalábbis magyarul már tudó allogén személyek között merült fel komolyabb formában. A néwáltoztatók foglalkozás szerinti összetételét a származás szerinti öszszetétel imént bemutatott sajátosságai határozták meg. A nemzeti liberális korszak utolsó negyedszázadában (1894-1918 között) a magánszférában tevékenykedő néwáltoztatók túlnyomó többsége a zsidó asszimilánsok közül került ki. Az önálló kiskereskedő, a magántisztviselő, a szabadfoglalkozású, a nagypolgári önálló és alkalmazott kategóriákban arányuk az összes e kategóriákba tartozó névváltoztató 75-87%-át tette ki (az összes ismert foglalkozású zsidó névmagyarosító mintegy 60%-a tartozott e kategóriákba), tehát magasan részvételi hányaduk felett alakult. Ellenben a keresztény származású német és szláv kérelmezők a közszférához sorolható területeken — állami, vármegyei, városi, községi közigazgatás, oktatás és közüzemek valamint a véderő — voltak felülreprezentáltak. (A névváltoztatók e foglalkozási kategóriában a keresztény származásúak aránya 60-77% között mozgott.) A nem zsidó néwáltoztatók aránya jobbára azokban az esztendőkben szökött föl, amikor erőteljesebb hatósági nyomás érvényesült a közszolgálatban állók névmagyarosítására. így volt ez pl. a csúcsévnek tekinthető 1898-ban, amikor 3382 vasúti alkalmazott, 305 postai és távírdai alkalmazott, 199 állami alkalmazott, 139 tanár és tanító, 103 közigazgatási alkalmazott és 101 csendőr volt az összesen 6722 névmagyarosító között.30 1894 és 1918 között ez volt az egyetlen olyan esztendő, amikor a nem zsidó néwáltoztatók aránya (65%) felülmúlta a zsidókét. Ez is arra utal, hogy a mozgalomban résztvett különböző allogén csoportok néwáltoztatása eltérő motivációs rendszerekre vezethető vissza, melyek alapvetően meghatározták az egyes származási csoportok névmagyarosításra hajló részének foglalkozási összetételét a különböző történelmi periódusokban. Lényegbevágó különbség ebben a tekintetben a zsidó és a nem zsidó származásúak között volt. A múlt század végétől az 1930-as évek közepéig terjedő érvénnyel Karády Viktor a következőképpen summázta az eltérések lényegét: ,,A különbség legfőbb elve az volt, hogy a közületi alkalmazásban lévő allogén nem zsidók gyakran közvetlen, mintegy „hivatali"nyomás alatt álltak a névcsere érdekében. ... Zsidókra hasonló nyomás sokkal kevésbé nehezedett, hiszen sokkal kisebb — a legtöbb területen népességi arányuk alatti — arányban voltak közületi alkalmazásban vagy függő helyzetben. (...) Úgy is ki lehet ezt fejezni, hogy a többi allogén etnikum sokkal kisebb asszimilációs nyomás alatt állt — azaz az ilyen nyomás csak a magyar államapparátustól való közvetlen függés határeseteiben érvényesült igazán, jóllehet, akkor nemegyszer brutálisan —, vagy pedig jobban ellen tudott állni hasonló nyomásnak, illetve társadalmi beilleszkedését, a magyarságba való betagolódását sokkal kisebb áron — nevezetesen családi nevének megőrzése mellett is — meg tudta legtöbbször valósítani. A zsidók sokszoros tűlképviseltetettsége az „önkéntes" névmagyarosítók között az asszimilációs „normák" túlteljesítésének tipikus esete. Egyértelműen az elszenvedett nagyobb hátrányok túlkompenzálásáról, a „keresztény társadalomtól" elválasztó „távolság" behozásáról van szó."3 1
