Századok – 1997
Közlemények - Kozma István: Családnév-változás és történelem (1894–1956) II/383
388 KOZMA ISTVÁN nemzetállam célkitűzését követő elitnek elemi érdeke volt egy olyan allogén kisebbség asszimilációjának elősegítése, mely azon túl, hogy lényegesen javít a nyomasztó nemzetiségi arányokon a magyarság javára, olyan réteget termel ki, mely a nemzeti polgárság funkcióit látja el.1 2 Az Erdélyen inneni — főként a városlakó — németség köreiben is megfigyelhető az asszimilációs magatartásminták terjedése. (Az erdélyi szászok — többévszázados nemzeti intézményeikre, később annak továbbélő hagyományaira is támaszkodva—jobban megőrizték etnikai különállásukat.) A szlovák származású nemesség már a 18. század vége óta fokozatosan betagolódott az északi vármegyék magyar ajkú nemességébe. Ellenben a 19. század első felében már fejlett nemzeti öntudattal rendelkező horvát, szerb és román nemzetiségi elit számára elfogadhatatlan volt a magyar államnemzetbe való betagolódás koncepciója. Valamivel később alakult ki a konfliktus a szlovák és a — kisebb intenzitású — rutén nemzeti mozgalmakkal, amelyek sem történelmi államisággal, sem államalkotó testvérnemzettel, vagy sajátos nemzetiségi intézményekkel (mint például nemzeti egyház, anyanyelvi felsőbb iskolarendszer, stb.) nem rendelkeztek. A reformkori és a 48-as nemzedék nagyjai (Kossuth, Szemere, Eötvös, Deák) a nemzetiségi kérdést — különösen az 1848/49. évi keserű tapasztalatok ismeretében — még a liberális koncepciónak megfelelő türelemmel és távlatossággal próbálták kezelni. Ebben a szellemben született meg — többek között — az 1849. július 28-i, a „kisebb nemzetiségekről" alkotott törvény,1 3 valamint ennek jegyében fogant a kiegyezést követően megalkotott 1868. évi XLIV tc. („a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában"),1 4 az Eötvös-féle népiskolai törvény (1868: XXXVIII. tc.), és a magyar-horvát kiegyezés (törvényerőre emelve az 1868. évi XXX. tc-kel). Am a 70-es évektől az asszimilációs politika kényszerítő jellege egyre erősödött, s különösen a Bánffy-kormány (1895-99) működésétől kezdve a nemzetiségi politikában markáns elfordulás tapasztalható a korábbi nemzedék liberális felfogásától a türelmetlenül magyarosító, sovén nacionalizmus irányába.15 Különösen a — perifériákon nagy nemzetiségi tömbökben élő — román, szerb és szlovák nemzetiség felé „... az asszimilációs szerződés inkább csak asszimilációs kényszer alakjában hatott, amennyiben igyekezett ezeket kizárni a nemzeti fejlődés lehetőségéből avval, hogy betiltotta, vagy hatékonyságában gyengítette ennek intézményes eszközeit (így a teljes nemzeti iskolarendszert, a sajtót stb.). Ennek következtében az asszimiláció folyamata súlyos konfliktusok sorozatává vált, melyekben helyt kapott a rendőri erőszak, az adminisztratív kényszer, a törvényhozás segítségével történő magyarosítás és a nemzetiségeket lekicsinylő, kollektív méltóságukban sértő ideológiai munka."1 6 Ezek a momentumok olyan „sérelmi többletet". (Jászi Oszkár) halmoztak fel, amelyek a nemzetiségi kérdést a Monarchia fennállása alatt végig feszültté tették. A nyelvi asszimiláció a 19. század második felében felgyorsult. A már említett politikai vonatkozásokon túl, ebben az időszakban bontakoztak ki a kapitalista modernizációnak az asszimilációra is gerjesztőleg ható gazdasági és társadalmi folyamatai. (Csak címszavakban: iparosodás, az infrastruktúra, s különösen a közlekedés fejlődése, felgyorsuló belső migráció, társadalmi mobilizáció, urbanizáció, az iskoláztatásban résztvevők számának gyors ütemű emelkedése, stb., s ezek
