Századok – 1997
Vita - Kristó Gyula: A honfoglalók régészeti hagyatékának keltezéséről. (Rendhagyó válasz bírálóimnak) I/234
268 VITA tem10 4 — Bálint Csanád értelmezése: „Mint SIR OWEN LATTIMORE írta: »a pure nomad is a poor nomad«, azaz az igazi nomád - szegény ember."105 Az meg egyenesen érthetetlen számomra, hogy miért írja Révész azt: „nagy súllyal" hivatkozom erre a helyre. Egyetlen alkalommal, nem új bekezdésben, mintegy szöveg közé elrejtettem utaltam Bálint Csanád nyomán — de persze Ecsedy fordítását is ismerve — Lattimore-ra, de jobbnak véltem Bálint Csanád értelmezését, ezért rá hivatkoztam. Magam úgy vélem, szó sincs arról, hogy a két fordítás között akkora különbség lenne, ami indokolhatná Révész megjegyzését: Ecsedy értelmezése szerint „pedig már egészen más [kiemelés tőlem - K. Gy.] a dolog értelme". Szemmel látható Révész igyekezete, hogy pontatlan forráshasználaton (kvázi hamisításon) kapjon, de ez esetben aligha sikerül neki. Ugyanis van a kérdéses helyről Ecsedy Ildikónak egy másik fordítása is. Ez így szól: „A tiszta nomád: szegény nomád."106 Kérem az Olvasót, vesse ezt össze Bálint Csanád értelmezésével. Más: úgyszintén félreért Révész, amikor azt sugallja: magam a nomádok rangjelző tárgyaival, azok létével általában nem értek egyet, holott csak bizonyos megoldásokkal kapcsolatban vannak fenntartásaim, illetve a tekintetben vagyok óvatos, hogy pl. a magyaroknál mi tekinthető rangjelzőnek, no meg hogy hányféle rangjelző volt stb. Hadd említsek egy-két további példát Takács Miklós csúsztatásaira. Szerinte én leírtam azt, hogy „a Lech mezei csata után még évtizedekig [kiemelés tőlem - K. Gy.] indultak nyugati irányban kalandozások". Mit írtam valójában azon a helyen, ahonnan Takács a fenti idézetet vette? Ezt: „Ha hitelt adunk e tudósításnak [Ortilo de Lilienfeldnek - K. Gy.], annyi bizonyosnak látszik, hogy a magyar szállásterület nyugati határa mentén, ahol az Németországgal érintkezett, még jóval 955-öt követően is folytak kisebb jelentőségő katonai akciók", illetve az „ugyancsak Ortilo által ránk hagyományozott nyugati határmenti csetepaték a déli irányú kalandozásokkal egy időben, 970-971 táján érhettek véget".10 7 Itt szó sincs 955 utáni kalandozó hadjáratokról és szó sincs évtizedekről! Megró azért Takács és abszurdnak minősíti azon nézetemet, hogy „az avarok szláv beolvadásának a folyamatát egészen all. századig" kitolom. Ezzel szemben a valóságban ezt írom: a szláv-török kétnyelvűségből „a 11. századra... a szláv nyelv került ki győztesen".108 A két mondat nem egészen ugyanazt jelenti. Takács többször is hivatkozik arra, bizonyos értelemben értetlenül, hogy még 1993-ban is más volt a vitatott kérdésekről a véleményem, mint manapság. Elfeledte megnézni, hogy az 1993-as könyvem egy 1986. évi kézirat szinte változatlan közzététele, s csak ott módosítottam a szövegen, ahol „új, megfontolásra érdemes feltevések születtek" 1986-1993 között.109 A magam új eredményei ekkor még nem voltak készen, főleg pedig nem voltak szakközleményben publikálva. Arra ugyanis mindig törekedtem, hogy feltevéseim először a kutatókhoz jussanak el, s csak utána jöjjön — ha egyáltalán jött — a népszerűsítő feldolgozás. Félreértésből írhatta csak Takács azt, hogy magam önálló véleményt alkottam az S végű hajkarikák időrendjéről (legfeljebb mások véleményét idéztem). Kifejezetten bántóak azon, címkézéssel egybekötött csúsztatások, amelyekre szintén egy-két példát idézek. Amikor Takács Kniezsához köti a reálisabb (vajon mitől reális ez?) szemlélet újbóli elterjesztését, s azt írja, hogy ezek eredményeit akarom megkérdőjelezni, akkor már ab ovo az én felfogásom az irreális. Amikor kiemeli, hogy 1977-ben (helyesen:
