Századok – 1997
Vita - Kristó Gyula: A honfoglalók régészeti hagyatékának keltezéséről. (Rendhagyó válasz bírálóimnak) I/234
248 VITA neti értékelésébe fog, mint például a kor, az etnikum stb. meghatározása, akkor egy másik régészeti adat interpretációjára vagy valamilyen hipotézisre, igen sokszor pedig történeti adatokra, körülményekre, rosszabb esetben: történeti elméletekre támaszkodik. A mindig a megismerés biztos voltára törő európai filozófiában viszont Arisztotelész óta egyértelműen eldőltnek számít, hogy különböző nemű vagy kategóriájú dolgokat összevetni, -kapcsolni, -hasonlítani csak igen korlátozott feltételek mellett lehetséges. A régészet számára ez azt jelenti, hogy történeti adatok és régészeti tények vagy megfigyelések összekapcsolása kizárólag akkor kísérelhető meg, ha az utóbbinak abszolút kormeghatározása biztos [kiemelés tőlem - K. Gy.] alapon nyugszik, különben az a helyzet áll fönn, hogy egy bizonytalant egy bizonytalanul odakapcsolható adattal kívánunk értelmezni."38 A magyar régészettudomány — egészen a hitelvesztés határáig eljutóan — az elmúlt évtizedekben oly sok alkalommal igazodott éppen divatos történeti elméletekhez, illetve kísérelte meg a maga eszközeivel alátámasztani ezen elméletek igazát, hogy nem is lehet feladatom minden egyes „eset" elősorolása, inkább jelzésszerűen utalok csak néhány közismert példára. Ilyen a nagyszentmiklósi kincs esete. Ezt neves régészek tekintették magyar ötvösmunkának, és hozták kapcsolatba a 11. század első évtizedeiben élt Ajtonnyal.3 9 Ilyen a korai magyar várak kérdése; egy időben bevett gyakorlat volt azt bizonygatni, hogy a magyar mint várépítő nép már a honfoglalás korában épített erősségeket, mígnem aztán a régész Bóna István radikálisan leszámolt ezzel a vélekedéssel4 0 (remélhetően maradandó eredménnyel). Ilyen a 10. századi dukátus kérdése. A magyar régészek jelentős része kritikátlanul fogadta el azt az elméletet, hogy a hercegség már a 10. század elejétől létezett, a csatlakozott katonai segédnépek szervezete volt, s területén idegen (kavar) emlékanyag jöhet csak elő.41 Ilyen a 10. századi előkelők helynevekkel „bizonyított" nomadizálásáról szóló felfogás, egyes régészek szorgalmasan rajzolgatták a feltett téli és nyári szállások közti, régészeti lelőhelyekkel tarkított útvonalakat, helynevekből próbálva meg meghatározni azt, ki nyugodott a 10. században megásott sírban.4 2 Nem folytatom a sort (bár folytathatnám), legyen elég Bóna István összefoglaló megállapítását idéznem: „régészetünk lépten-nyomon az éppen korszerű (divatos) vagy uralkodó történelmi elméletekszemléletek uszályába került. Azt hitte, akkor jár el tudományosan, ha saját eredményeit az írott forrásokból legutóbb kiolvasott, frissen »elfogadott« értékeléseknek rendeli alá, jobb esetben: mellé. A következmények — éppen témánk [ti. a várak - K. Gy.] kapcsán — közismerten súlyosak, a vegyes (történeti elmélettel párosított régészeti) érvelés ugyanis a régészetet tüntette fel megbízhatatlan, önálló keltezésre, értékítéletre képtelen tudománynak. Nem is alaptalanul [kiemelés tőlem - K. Gy.]. Határainkon kívül a 10. század végi-11. századi leletekkel keltezett sáncok és várak következetes »premagyar, antemagyar« visszadatálása, határainkon belül pedig ennek magyar megfelelője: 11. századi leletek korai 10. századi visszakeltezése, szélsőséges esetekben (nem is ritkán) csak 12-14. századi leleteket szolgáltató ásatások és várak 10. századi »történelmi« datálása a régészet hitelét ásta alá [kiemelés tőlem - K. Gy.]."43 Bóna idézett szavai avatott szakember véleményével támasztják alá, hogy mekkora keltezési tévedések terhelték a magyarországi régészetet (azaz nem kevesen a archeológusok
