Századok – 1997

Vita - Kristó Gyula: A honfoglalók régészeti hagyatékának keltezéséről. (Rendhagyó válasz bírálóimnak) I/234

VITA 235 a szemem előtt, hanem valamicskét érzékelek azokból a jelenségekből, összefüggésrendszerekből, amelyeknek szerény (de a maguk helyén aligha túlbecsülhetően jelentős) szeletét, a hajdani életmegnyilvánulásoknak egy-egy vetületét mutatják a régészeti leletek. Mi, történészek, akik a változást mérjük az időskálán, joggal lehetünk kényesek arra, hogy aki történeti kérdésekkel foglalkozik, lehetőség szerint a legpontosabban keltezzen. A honfoglalás kori régészeti leletanyag datálásának fogas kérdéseit nem megoldani akartam (ha akartam volna, sem tudtam volna), csupán arra törekedtem, hogy figyelemfelhívással, néhány szemponttal és példával hozzájáruljak egy leendő szilárd — a jelenleginél mindenesetre stabilabb, kevésbé önkényes, azaz nem prekoncepciók és érzelmek diktálta — kronológiai rend alapjainak megvetéséhez, amelynek megalkotása archeológusokra vár. Ügy vélem, vitapartnereim bírálatát nagymértékben azon eljárásom váltotta ki, ahogyan állást foglaltam a régészet eredményeit és lehetőségeit illetően a keltezés, az etnikum-meghatározás és a társadalmi hovatartozás megítélése dolgában. Bármily szívesen is tértem volna ki e dolgozatban az utóbbi kettőre, mégsem tehettem. A terjedelmi és időbeli korlátok mellett két körülmény szabott gátat ennek. Egyrészt azon alapelvem, hogy ne ismételjem meg a korábban általam már elmondottakat (újat pedig aligha tudtam volna azokhoz képest mondani), másrészt pedig az az axióma, hogy sem az etnikai, sem a társadalmi minősítés vonatkozásában nem lehet érdemben állást foglalni addig, amíg az időrend biztos körvonalai nem alakultak ki. Ezért szorítkoztam — a csábítások ellenére is — a kronológiai kérdésekre. A honfoglalás kori régészetben az időrendre vonatkozóan (főleg egyes tárgytípusokat illetően) nem kevés maradandó — vagy annak tűnő — eredmény született az elmúlt évtizedekben. Ezek közül többre az alábbiakban utalok. Ugyanakkor — megítélésem szerint — nagyon sok még a tisztázatlan keltezési probléma, illetve számos esetben a javasolt megoldások vitathatónak tűnnek. Tanulmányomat igyekeztem úgy összeállítani, hogy kiderüljön belőle: nem légbőlkapottak azok a — korábbi munkáimban megfogalmazott — kételyek, aggályok, amelyeknek a régészet bizonyos keltezési „eredményeit", illetve lehetőségeit illetően hangot adtam, s ennélfogva nem jogtalanok azon kritikai megjegyzéseim sem, amelyek bizonyos régészek által tisztázatlan kronológiai mezőkben elhelyezett eseményeknek, folyamatoknak, megoldásoknak szóltak. Tudatában vagyok annak, hogy a kronológiai nehézségek kettős természetűek: egyrészt emberi-kutatói mulasztásokból (hiányos anyaggyűjtésből, a prekoncepció túlzott erejéből, nem kellő körültekintésből stb.), másrészt a tárgyak, régészeti jelenségek keltezhetőségének objektív korlátaiból fakadnak. Tudom, hogy a régészet soha nem adhat annyira pontos időmeghatározást, mint amilyenek a napi dátumokat feltüntető évkönyvekben vagy oklevelekben találhatók. Éppen ezért a finom kronológiai rendbe tagozódó jelenségekről a régésznek nem lehet — az időrendet illetően — olyan súlyú szava, mint az írott források e csoportjaival foglalkozó történésznek. Ugyanakkor — mivel bizonyos folyamatok, helyzetek az írott források hiánya vagy szűkössége miatt kizárólag vagy döntően régészeti úton deríthetők fel — az archeológiának mindenképpen az elérhető legpontosabb időmeghatározásra kell törekednie. A történelem az idővel dolgozó tudomány. Éppen ezért a történeti kérdésekhez csak olyan tudományok nyújthatnak szilárd alapo-