Századok – 1997

Vita - Révész László: Kristó Gyula könyvéről I/215

VITA 223 di stb. sírok, temetők ennek ékes bizonyítékai (hogy a Dunántúl keleti sávjában lévőket már ne is idézzem). Köznépi temetők pedig már a 10. század elejétől mindenütt előfordulnak, Hódmezővásárhely-Nagyszigettől Kálig és Püspökladánytól Csekejig. Éppen ezért tévedés a hencidai temetőre hivatkozni, mint olyanra, amelyben — közvetlenül 1000 előtt — elsőként akadunk nagyobb tömegű szolganépre, nevezetesen gepidával és szlávval kevert avar töredékre (207. о.). A hencidai temető ugyanis egyrészt nem a 10. század végére, hanem az első felére keltezhető, s a leletanyagában egyetlen olyan tárgy sincs, amely alapján a magyarétól eltérő etnikumot kellene az oda temetettek között sejtenünk (ld. erről részletesen Révész 1996. 66-67.). A 10. századi temetők leletanyagának és szerkezetének sokszínűségét a különböző csoportok eltérő gazdálkodási módja éppúgy magyarázza, mint az oda temetettek társadalmi helyzetének különbözősége, s esetenként eltérő származása. Vizsgálatukat csak ezen szempontok együttes szem előtt tartásával szabad végezni, nem pedig valamelyiküknek a kiragadásával, s a többi figyelmen kívül hagyásával. Ha valaki pusztán egy-egy elemnek tulajdonít kizárólagos szerepet, az tévutakon jár, s hibás eredményre jut. A sokszínűség mellett, bátran mondhatjuk, e leletanyag mégis homogén. A bizonyság erre az 1995-96-ban látható, „A honfoglaló magyarság" c. kiállításunk (Miskolc, Budapest). E kiállítás anyagának összegyűjtése során a legnagyobb igyekezettel is csak néhány tucat tárgytípust tudtunk bemutatni, pedig, bátran kijelenthetem, a rendezők nem kívántak tendenciózusan válogatni. A változatosságot ezen tárgyaknak a korabeli magyar szállásterületeken való szóródása, arányai, összetétele jelenti. Ami pedig a tarsolylemezeket illeti: attól, hogy 1-2 db. akad cseremiszfoldön, ezek még bizony a magyarságra jellemző tárgyak maradnak, s a kutatás ezeket is magyar mesterek munkáinak tartja. Ennyit röviden a „mi a magyar?" kérdésről (180. o.). Kristó Gyula a köznépi temetők vonatkozásában még két rendkívül fontos kérdést vet fel, az időrend (datálás) problémáját, és azt, hogy ezek magyarrá minősítése után úgymond eltűnik a szlávok leletanyaga. A honfoglalás kori leletek keltezését tekintve, valóban komoly feladatok állnak még a régészeti kutatás előtt. Alapvető fontosságú valamennyi tárgytípus felgyűjtése, vizsgálata, bár ez már jó néhány esetben megtörtént, s biztató eredménnyel járt. Nem lehet azonban az egyes tárgyakat környezetükből, összefüggéseikből kiragadni - ezért is vezettek kudarchoz azok a próbálkozások, amelyek ily módon kísérelték meg területi egységek elkülönítését vagy egy-egy lelettípus időrendjének megállapítását. Ebben az értelemben tehát jogos az ellenvetés, hiszen egy hajkarikáról vagy karperecről önmagában aligha fogjuk tudni bármikor is megmondani, még évtizedes pontossággal sem, hogy mikor készült. Alighanem ez túlzott elvárás is lenne, körülbelül olyan szintű, mint ha egy történésztől azt várnák el, hogy egy oklevél egyetlen betűje alapján határozza meg évtizednyi pontossággal annak a korát. Ahogy az oklevél esetében a forrást maga az okmány jelenti összességében, a szerkezetével, írásmódjával, betűtípusával stb., a régész forrása maga a temető (vagy telep). Ha az teljesen feltárt, akkor rendkívül komoly információs értéke van, hiszen tárgyai a betűk, sírjai a szavak, sírsorai a monda-