Századok – 1997

Vita - Révész László: Kristó Gyula könyvéről I/215

218 VITA szerző — Takács Miklós —, hogy az idézett szócikk jelen formájában nem annyira az ő véleménye, mint inkább Kristó Gy. szerkesztői ceruzájának (és ollójának) terméke. Az, hogy a fegyveröv (tehát a díszes, veretes öv, s a rá felfüggesztett, ugyancsak ékes fegyverek és használati tárgyak együttese) a steppei népeknél méltóságjelvényként szolgált, már évtizedek óta adatok sokaságával alátámasztott tény (László 1955.158-185.; U. Kőhalmi 1971. 267-279.; Dienes 1973.199-200.; Dienes 1964. 79-114.; Tóth 1930.; Révész 1990. 31-49.). Az tehát, hogy e tárgyakat miért tekinthetjük méltóságjelvényeknek, jól adatolt kutatások eredménye, ha Kristó Gy. szerint nem azok, azt ezek után neki kellene érvekkel alátámasztania. Az adatokkal alátámasztott érvelést még a Bálint Csanádra történő hivatkozás sem helyettesítheti, sem e kérdésben, sem másutt. Bár Bálinttól én is szolgálhatok egy idézettel: „A türk birodalomból kölcsönözhető példák azt mutatják, hogy az egyén anyagi gyarapodása sohasem nőtte túl a számára rendelkezésre álló szociális keretet. Csak arról lehetett szó, hogy a saját társadalmi rétegében — optimális esetben — a legtehetősebbek közé kerülhetett. A maradék — ez nagyobb hadiszerencse esetén túlszárnyalhatta az egyénnek juttatott-hagyott mennyiséget — a fölöttesek vagyonát gyarapította, s tegyük hozzá: aránytalanul intenzívebben." (Bálint 1976. 234-235.). Az idézett helyen (Révész 1991. 91-92.) én még véletlenül sem a mellékletek gazdagságáról beszéltem, hanem a méltóságjelvényekről. Az, hogy valakinek hány gyűrűje, fülbevalója, karperece, mhaverete volt, valóban lehetett — bizonyos határok között — esetleges; de hát nem is a zempléni sír ruhapitykéiből vontam le következtetéseket. Éppen ezért a férfiak veretes lószerszámait magam is csak óvatosan említettem a méltóságjelvények között — éppen azért, mert pontosan az ilyeneket birtoklók sírjaiból láttak azok napvilágot — s lehet, hogy az újabb adatok fényében nézeteimet módosítanom kell. A steppei társadalmakról rendelkezésünkre álló ismereteink nyomán azt azonban valóban határozottan úgy vélem, szó sem lehetett arról, hogy bárki tetszés szerint azt aggathatott volna magára, amit éppen akart vagy tudott. Konkrétabban: soha, sehol le nem írtam azt, hogy minden előkelő sírban valamennyi tárgynak elő kellett volna fordulnia - éppen ezért nem lehet elemzésemben már „a kiindulópont vitatható". Ebből következően — a Kristó által nekem tulajdonított magyarázat ellenére sem — gondoltam soha azt, hogy a felsorolt tíz sír méltóságjelvényeinek 9 féle változata 9 különböző funkciót takarna. Eléggé részletesen fejtegettem viszont azt, hogy ezen férfiakat mennyire azonos rítus szerint, s nagyrészt azonos méltóságjelvényekkel temették el, s hogy a vizsgálatok komoly akadályát jelenti az a tény, hogy e 10 sír közül mindössze hármat (!) tárt fel régész, a többiek hagyatéka csonkán maradt ránk. Mivel mindenütt e sírok egységességét hangsúlyoztam, rejtély számomra, mi módon tudta mondandómat Kristó Gyula ennyire félreérteni. Ezek összetétele koronként és népenként változott. A magyarok ilyen célzattal nem használták az arany íjat (mint a hunok), sem az ivókürtöt (mint az avarok), sem a nyíltegezt (mint egyes belső-ázsiai népek). Éppen ezért igen veszélyes térben és időben távoli analógiákat felhasználni, amitől másokat Kristó határozottan óv (88. o.), de amelyeket önmaga számára mégis megengedhetőnek tart (61-65., 83-88., 97-100., 134., 178., 219., 221-222. stb.). Hogy az avar sírok-