Századok – 1997

Vita - Révész László: Kristó Gyula könyvéről I/215

216 VITA foglaló magyarok tisztán nomádok voltak (59-129. o.), földet nem műveltek, hanem ezt a feladatot az idegen etnikumokra hagyták (döntően a szlávokra, elszlávosodott avarokra és az onogurokra), legfeljebb csekély mértékben kölest termesztettek „bizonyos" törzseik. 2. Állandó telepeik a 10. század első felében nem voltak, még téli szállásaik sem (335-336. o.). Idegenek lehettek mesterembereik, ötvöseik, kereskedőik (203. о.), a szőlő- és gyümölcstermesztést pedig a kabarok végezték (196-197. o.). Mindebből logikusan következik, hogy nem lehettek köznépi tömegeik és állandó telepeik sem (127-131., 335-336. o.), köznép híján pedig létszámuk eleve csak fele, legfeljebb kétharmada lehetett a helyben talált népességnek (130-141. o.). 3. Társadalmuk viszonylag tagolatlan volt, s mivel a nomád társadalmakban minden férfi egyúttal katona is, a főembereknek nem lehetett külön, jól szervezett katonai kísérete sem (132-136., 292-296. o.). A fejedelmi hatalom a 10. században fokozatosan gyengül, a század közepére már csak névlegessé válik, a törzsfők valójában teljesen önállóak voltak (39-46., 126-127. o.). Mindezeket összefoglalva tehát 895-ben egy kis létszámú, de rendkívül agresszív és harcias népesség özönlötte el a békés — főként szláv — szántóvetők által lakott Kárpát-medencét, amely állatai terelgetésén kívül semmi mást nem művelt, létfenntartását az alávetett népek kizsákmányolása mellett a környező népek kirablása által fedezte (336. o.), here módra élősködve az általuk megtermelt javakon. Végiggondolta vajon Kristó Gyula, hogy mindezzel mit állít? Mondatai ugyanis félelmetes módon összecsengenek néhány szomszédos ország azon — szerencsére ott is kisebbségben lévő — „kutatójának" aktuálpolitikai célzattal megalkotott irományaival, amelyek 1100 év múltán is képtelenek mást látni a magyarságban, mint pusztító, véres kezű, vad ázsiai hordát. Mindez azonban már tudományon kívüli terület. Térjünk hát vissza annak keretei közé. A fentiek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy azokon a pontokon, ahol a régészeti kutatások ellentmondani látszanak Kristó hipotéziseinek, annak eredményeit elutasítja. Ha a feltárások 10. századi állandó falvakról (tehát letelepült, zömmel földműves népességről) vagy nagy sírszámú köznépi temetőről vallanak, akkor a régészet nem tud sem datálni, sem etnikumot meghatározni. Ha a leletek állandó, fegyveres kíséretre utalnak, akkor rosszul értelmeztük azokat. Ha pedig e kíséret kiemelkedő rangú és gazdagságú vezetőinek aranytól-ezústtől csillogó méltóságjelvényeit szemléljük és értelmezzük, akkor csak egy szerencsés rablás tanúbizonyságaként foghatók fel ezek a fityegők. Végezetül pedig ha a régészet sajátos forrásai alapján hatalmi központra, annak térbeli és időbeli meghatározására teszünk kísérletet, akkor szerinte a régészet egyszerűen túllépi illetékességének körét, mert az államszerkezet semmilyen vonását illetően eleve nincs és nem is lehet szava. Egyáltalán: jobb, ha a régészet megmarad a készenléti íjtegezek és az S-végú hajkarikák mibenlétének a taglalásánál (225. o.), és a komoly kérdések megoldását a komoly tudósokra (értsd: a történészekre) hagyja. Nézzük tehát részletesebben azokat a problémákat, amelyeket „A magyar állam megszületése" c. könyv szerzője felvetett, illetve kifogásolt. Kristó Gyula külön fejezetet szentelt „A régészeti lelet mint történeti forrás" témakörének, s e fejezet tetemes részét két régebbi tanulmányom bírálata képezi. Nem tűnik tehát szerénytelenségnek, ha a kérdéskör boncolgatását éppen ezért