Századok – 1997
Vita - Takács Miklós: A 10. századi magyar szláv viszonyról és a honfoglaló magyarok életmódjáról. (Néhány megjegyzés Kristó Gyula: A magyar állam megszületése című könyvéről.) I/168
VITA 183 viszont ilyet bizonyosan nem ismertek.14 7 E védőfegyver esetében ui. jóval többről lehet szó annál, hogy az nem vált sírmellékletté, vagy pedig, hogy bőr alapanyaga miatt a talajban nyomtalanul fel is szívódhatott. Maga Kristó Gyula is említett már számos helyet arra,14 8 hogy a honfoglaló magyarok taktikájának lényege nem a nehézlovasság mindent elsöprő rohama, hanem a könnyűlovasság látszólagos megfutamodása. Ez utóbbi taktikával pedig aligha egyeztetető a ló futását nehezítő páncél. Mivel Bölcs Leó tudósítása nem minden pontján állja ki a kritika próbáját, igencsak kérdéses, vajon lehet-e annak, a 6. századi forrásból változatlan formában kölcsönzött mondatnak abszolút hitelt adni, amely szerint a magyarok egyetemlegesen „nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve legeltetik lovaikat folyvást, télen-nyáron". A felsorolt auktorok közül Kristó Gyula kiemelt helyen szerepelteti, és abszolút hitelű forrásnak nyilvánítja14 9 a közelmúltban felfedezett Ibn Hajjánt is.150 Feltehetően azért, mert e spanyolországi mór geográfus szólt leginkább egyértelműen a magyarok 10. század közepi nomadizmusáról. Híradása értékét azonban csökkenti az, hogy ő is csak másodkézből ("Az őket jól ismerők elmondásá"-ból15 1 ) származó információkat tudott rögzíteni, minthogy, ő maga all. század közepén élt.152 így feljegyzését nem lenne szabad szemtanú-híradásként kezelni. Igen jól tükrözi a hagyományozás nehézségeit a magyarok életmódját leíró részlete is. Amikor ui. a beduinokhoz hasonlítja a 10. század közepi magyarokat, két olyan etnikumot említ együtt, amelyek közül legjobb esetben is csak az egyiket láthatta személyesen. A moszlim földrajzi irodalomban pedig, úgy tűnik, egyébként is közhely volt a beduinokhoz való hasonlítás.15 3 Mindenesetre: a magyar és a beduin etnikum életmódja közötti párhuzam feltehetően nem megfigyelést rögzít, hanem Ibn Hajján egy következtetését. így e forráshely semmiképp sem értékelhető közvetlen tanúságként - különösen annak fényében, hogy az ismeretlen adatközlő(k) kétségen felül valótlanságot állított(ak), amikor a korabeli magyarságot egyetemlegesen sátorlakó népnek minősítette(ék). (A lakóhelyekről alább lesz részletesebben szó.) Továbbá: Váczy Péter már 1958-ban részletesen kitért azokra a néprajzkutatókra, akik az újkori beduinok életét leírták.15 4 Ezek alapján jól ismert, hogy a beduin nomadizmusnak is négyféle formája volt, köztük egy olyan is, amelyet 1937-ben Paul-Gerhard Merner „félnomádként" jellemzett. Ezen adatot természetesen nem szabad további vizsgálatok nélkül a 10-11. századra vonatkoztatni. Azon azonban igencsak el kell gondolkodni, hogy Észak-Afrika sivatagjai is mennyire változatos életteret jelentenek a nagyállattartó népcsoportok számára. Végezetül igencsak furcsa, hogy Kristó Gyula a gazdálkodásra vonatkozó forráshelyek ismertetése, felsorolása során meg sem említi, hogy létezik egy olyan is, amely szerint — három másik kelet-európai néppel együtt — a 9. századi magyarok is „részben nomádok, részben letelepültek... Királyaik nomád életet folytatnak" .155 Ugyanis, még ha el is fogadjuk Kristó Gyulától — egy másik munkájában15 6 kifejtett kritikája alapján — azt, hogy al-Maszúdi feljegyzése nem értelmezhető pontosan, a koncepciónak nem megfelelő források mellőzése mindenképp egyoldalú, és igencsak rontja az egész érvelés hitelét. A fejezet következő részében Kristó Gyula cáfolni igyekszik azon érveket, amelyekkel — felfogása szerint — más kutatók a honfoglaló magyarok félnomád
