Századok – 1997
Vita - Takács Miklós: A 10. századi magyar szláv viszonyról és a honfoglaló magyarok életmódjáról. (Néhány megjegyzés Kristó Gyula: A magyar állam megszületése című könyvéről.) I/168
VITA 181 Volga kazányi kanyara és az Ural hegység között lehettek a magyarság szállásterületei, a Levédiába költözés előtti időszakban.129 A régészeti leletek alapján pedig e terület — ha úgy tetszik enklávé — 8. századi anyagi kultúrájában a földművelés irányába való elmozdulás tapasztalható.13 0 A fejezet következő gondolataként Kristó Gyula Kazária és közvetlen környezete kereskedelmét vázolja fel a 9. században.13 1 Adatgazdag elemzése bemutatja ugyan a levédiai és etelközi magyarság közelebbi és távolabbi szomszédainak a kereskedelmét, de ezen adatok önmagukban szintén nem alkalmasak a korabeli magyarok életmódjának pontos rekonstrukciójára. A kereskedelmi élet vázlata után a fentebb leírott általános jellemzők összefoglalásaként a könyv szerzője külön kiemeli a nomadizmus és a megtelepült életmód közötti legfontosabb különbségeket, és a téli szállás állandóságát tekinti a nomád életforma elhagyására tett legfontosabb lépésnek.13 2 A téli szállás pontosabb mibenléte kétségen felül olyan kérdés, amelyet érdemes részletesebben is elemezni. A recenzens szerint azonban a téli szállás milyensége önmagában még nem alkalmas a nomád gazdálkodás formájának az eldöntésére. Egy gazdálkodási módot és életformát ui. számos tényező (pl. az éghajlat, az állattenyésztési, ill., a növénytermesztési ismeretek stb.) együttes hatása határoz meg, és csak e tényezők párhuzamos vizsgálata adhat pontos választ. A pars pro toto elvének alkalmazása ellen szól a téli szállás esetében az is, hogy még manapság is találhatók olyan, „klasszikus" lovasnomád életet élő közösségek, amelyek rendszeresen ugyanazon a helyen vészelik át a telet - elegendő e vonatkozásban Benkő Mihály nyugat-mongóliai megfigyelésére utalni.133 Visszatérve a könyv gondolatmenetére: Kristó Gyula elvitatja a honfoglaló magyaroktól az állandó téli szállás létezését. Ervelését munkája egy korábbi fejezetében elemzett számos auktor: az ún. Dzsajháni-hagyományt továbbörökítő Ibn Ruszta, Gardízi, Bakri, stb., illetve Bölcs Leó, Regino, Ibn Hajján, a Nyesztor-krónika híradására építi.13 4 E szöveghelyek túlnyomó többségéről el kell ismerni, hogy a magyarokat — pontosabban a potenciális fegyverforgatóként és vásárlóként is számba vehető részüket — tényleg nomádként írják le. Viszont, Kristó Gyula talán túlzott mértékben is ad hitelt ezen auktorok legjobb esetben is másodkézből származó információinak. Sőt a könyv e részében már nem is szerepel utalás a nomádokkal kapcsolatos toposzok tényére, pedig ezeket Regino kapcsán munkájának egy korábbi fejezetében maga Kristó Gyula is részletesen elemzi.13 5 Egészen az újkorig meghatározta ui. a történetírók gondolkodását az, hogy a hunok feltűnése után a kései antikvitás auktorai a steppei népekről általában olyan „adatokat" örökítettek át Hérodotosztól, amelyek a félelmetes harci sikereiket voltak hivatva kóborló életmóddal, embertelen szokásokkal alátámasztani.13 6 A görög, illetve latin nyelvű történeti irodalomban kidolgozott hagyományt pedig minden olyan nép tollforgatói átvették, akik bármilyen módon (pl. a kereszténység vagy az iszlám szellemi központjaiban megőrzött és fordított szövegek által) kapcsolatba kerültek az ókori Mediterráneum auktoraival. Nem szabadna ennélfogva csodálkozni azon, hogy a „nomád" toposz nemcsak a középkori görög és latin irodalomban található meg, hanem egyes elemei lecsapódtak pl. az arab, illetve a szláv nyelvű forrásokban is. A kalandozó hadjáratok kiváltotta