Századok – 1997

Közlemények - A. Sajti Enikő: A jugoszláviai magyarok gazdasági; kulturális helyzete 1918–1941 VI/1355

1366 A. SAJTI ENIKŐ lelkészek beutazását, az alkotmánnyal ellentétben nehézségeket támasztottak ma­gyarországi kapcsolataik fenntartása elé, sok papot kitoloncoltak. Mint a Magyaror­szági Református Egyház Egyetemes Konventjének a jugoszláv kormányhoz 1922-ben eljuttatott emlékiratában olvashatjuk, a vukovári református szeretetházat a bevonuló szerb katonaság kifosztotta és idős lakóit szétkergette.5 0 Az egyházak költségvetési támogatására vonatkozó nemzetközi és alkotmányos kötelességeit az állam ugyan teljesítette, a támogatás aránya azonban állandó, heves viták tárgya volt. A vallásügyi minisztérium 1922/23-as költségvetéséből például az ortodox egyház részesedése 67,1%, a katolikusé 11,7%, a protestáns egyházaké pedig 0,2% volt.5 1 Belgrád katolikus egyházhoz való viszonyát mindvégig a szerb-horvát ellentétek, valamint az olasz-jugoszláv viszony határozták meg, még akkor is, ha tudjuk, hogy a legerősebb ellenzéki párt vezére, Stjepan Radié kifejezetten klerikális-ellenes né­zeteket vallott, s Szlovéniával ellentétben Horvátországban nem volt erős a politikai katolicizmus. A konkordátum részletes tárgyalása természetesen e helyen nem fel­adatunk, néhány vonatkozása mégis idekívánkozik. A kormánykörök a 20-as évek közepén, a Vatikánnal folytatott konkordátum tárgyalások során kísérletet tettek az ószláv istentiszteleti nyelvként történő elismertetésére a katolikus templomokban. Horvát-Szlavóniában Róma már a 19. század 60-as éveitől engedélyezte az ószláv esetenkénti használatát misében, most azonban a kötelezővé tételét próbálták elérni.52 Komoly viták tárgya volt a püspökök kinevezésének joga is. Belgrád, a pravoszláv egyház hagyományai alapján, centralizációs törekvéseinek katolikus egyházra történő kiterjesztése érdekében ediktoriális jogot követelt, a Vatikán pedig csak nosztrifikációs jogot kívánt adni az államnak. A magyar kormány diplomáciai csatornákon keresztül egyértelműen a Vatikán tudomására hozta, hogy határozottan ellenzi az ószláv li­turgikus nyelvként történő bevezetését, mivel tisztában volt azzal, hogy ez az egyházon keresztül történő szlávosítás fontos eszköze lehet a magyar katolikusok között. Más­részt Budapest, a magyar püspöki karral egyetértésben úgy vélte, hogy fenn kell tartani a Délvidéken a régi egyházmegyék integritását. Ebben a kérdésben a jugoszláv kormány nem volt kombattáns a Vatikánnal folytatott tárgyalások során, mivel, kü­lönösen a 20-as évek radikális párti kormányai űgy vélték, hogy ezt a kérdést a kon­kordátum keretében kell majd szabályozni, addig elfogadták az átmeneti megoldást.53 Ebben a helyzetben a magyar kormány sem támogatta a magyarországi görögkeleti egyház szerb egyháztól történő elszakításának gondolatát és tudomásul vették az ortodox szerb egyház püspöki zsinatának a magyarországi görögkeleti részek igaz­gatását is érintő, az egyházmegyék kormányzására vonatkozó 1921-es döntését.54 1922-ben az SzHSz Királyság és a Vatikán elvi megállapodást kötött a délvidéki egy­házmegyék ideiglenes kormányzásának kérdésében, valamint két új püspökség, a szabadkai és a nagybecskereki püspökség jövőbeni kialakításáról.5 5 Ennek alapján 1923 márciusában Rafael Rodicot a Vatikán bánáti apostoli adminisztrátorrá nevezte ki, becskereki székhellyel, Ljudevit Budanovicot pedig Bácska apostoli adminisztrá­torává, Szabadka székhellyel. Mint ismeretes, az apostoli kormányzók közvetlenül a Vatikánnak voltak alárendelve, püspöki feladataikat gyakorolhatták, papokat azonban nem szentelhettek fel püspöki kinevezésükig. A baranyai egyházközösségeket a dja­kovói püspökséghez, a muraközi és murántúli részeket pedig a maribori püspökséghez

Next

/
Oldalképek
Tartalom