Századok – 1997
Közlemények - Jemnitz János: James Keir Hardie. Politikai életrajz VI/1305
JAMES KEIR HARDIE 1333 számon, s megint csak összekötötte a kettős igényt, a belső megújhodást és a perspektívanyújtást: „Bizonyos, hogy a trade unionok tettek néhány jó szolgálatot. Összekötő kapcsok a múlt és a jövő között, de elérkeznek bizonyos időpontok, amikor a legjobb intézményeknek is meg kell változniuk. Ez életkérdés számukra. Ismételjük tehát, ha a trade unionok nem közelednek a szocializmus felé, akkor saját maguk ítélkeznek maguk felett."85 Hardie „brit beszámolójában", (s ne feledjük, az értelmiségi William Morris mellett ő volt a másik szigetországi „fő-küldött", aki ilyen „országos jelentést" vázolt fel a küldötteknek) felbukkant egy olyan gondolat, amelyhez nem kell sok magyarázat, hiszen a ténymegállapítás szinte magától kínálja a következtetést is, de aminél mégis megjegyezhető: e tények ismerete, a velük való szembenézés hallatlan lendületet adott a harcosabb szakszervezeti iránynak. A szegényekről, az elszegényedésről szólt a következő módon: „mindazok ellenére, amit Angliában megkíséreltek, a jelenleg egymillió főre rugó „pauper" néhány év alatt több millióra szaporodik, ha végre nem ébredünk fel, és nem szedjük össze magunkat. Minden hét elhalt személy közül egyet közös sírba temetnek. És még azt mondják, hogy „Nagy-Britannia a világ leggazdagabb országa!"86 Hardie-nak a kongresszuson elhangzott beszédéből végül még egy gondolatsorra érdemes felfigyelni. Nemcsak azért sürgette a 8 órás munkanap bevezetését, hogy a munkások fizikai megterhelésén segítsen, hogy, amiként azt később megfogalmazták, „életük minőségén" változtasson; de mindezt közvetlenül összekötötte a munkanélküliség alakulásával, veszélyével és a tőkés termelés ciklikus válságaival. „A nyolcórás normál munkanapnak az lenne az áldásos következménye, hogy mindenki munkához jutna, ha viszont ezt nem érjük el, akkor néhány év múlva, midőn a viszonylagos prosperitás szakaszát a válság szakasza váltja fel, a kormány az előtt az alternatíva előtt fog állni, hogy agyonlövet-e másfélmillió olyan munkást, akik feleségeikkel és gyermekeikkel éhenhalnának, vagy munkát szerez nekik."8 7 Hardie-nak a párizsi kongresszuson elhangzott „hosszú expozéjá"-ból azonban nem lenne helyes pusztán egysíkú, egyértelmű következtetésre jutni. Miközben, amint idézett szavai bizonyítják valamennyi lényeges kérdésben messzemenően elkötelezte magát a szocialista progresszióval, de a kongresszus nyilvánossága előtt azt hangsúlyozta, hogy ezt az előrehaladást csak békésen tudja elképzelni. Az angol szocialista küldöttek, sőt a kontinens küldötteinek némelyike „a forradalmi módszerek" viszszautasítása miatt fel is háborodott. Holott ez igazából nem okozhatott olyan nagy meglepetést, hiszen Hardie már 1889 májusában, az előkészítés periódusában Engelshez írott levelében aláhúzta: „mi komoly emberek vagyunk, nagyon gyakorlati gondolkodásúak, akik nem álmokat kergetnek... nem állunk szemben az eszmékkel, sőt teljes mértékben átlátjuk az eszmények szükségességét, de sokkal jobban érdekel bennünket az eszmék megvalósítása, mint megálmodása".88 S ha Hardie így vélekedett a nagy eszményekről (s természetesen az egész Internacionáléról) a párizsi kongresszus előtt, akkor ebben a vonatkozásban igazán nem változott sem a kongresszuson, sem azután. S ha egyesek, elsősorban a gyors, forradalmi átalakulásokban hívő-reménykedő voluntaristák „csalódtak" is Hardie-ban, a másik póluson olyan szocialisták, mint Bebel, Liebknecht,
