Századok – 1997
Közlemények - Jemnitz János: James Keir Hardie. Politikai életrajz VI/1305
JAMES KEIR HARDIE 1325 Ez a véleménye Caroline Benn-nek is, aki, mint láthattuk, már 1886-tól jelzi Hardie-nak a szocializmus felé fordulását. Ebből az 1887-1888-as korszakból pedig felidézi a Szocialista Liga skóciai szervezőjének, J. B. Glasiernek sorait. Glasier ekkoriban többször együtt lépett fel Hardie-val, s aki például gondoskodott róla, hogy a nagy skóciai ipari centrumban, a Glasgow-ban megrendezett Párizsi Kommün emlékülésre 1888 márciusában őt is meghívják.58 Az átfordulást és a liberálisokkal való szakítást hangsúlyozza Pierson is.59 1887-1888-ban Hardie szemléletét már ténylegesen és félreérthetetlenül, sőt hitvallóan és nyilvános cikkekben meghirdetetten áthatotta az osztályszemlélet, ezért liberális szövetséget Hardie már „az erő pozíciójából" tartotta csak elképzelhetőnek. Ebben a szellemben jelentette meg 1889 januárjától Hardie az új havi lapját, a Labour Leadert, amely eleve szélesebb olvasóréteghez kívánt szólni, mint a The Miner. A Labour Leader legtöbb cikkét és több rovatát is különféle álneveken közismerten a szerkesztő Hardie írta. Tőle származtak az 1889 júliusi számban megjelenő jegyzetek is, amelyek a Liberális Párt teljes meddőségére mutattak rá. E sommás elmarasztaló ítéletre az alkalmat az szolgáltatta, hogy a skóciai Ayreshire grófság liberálisai megtartották évi közgyűlésüket, ahol egyszerűen semmiféle szociális követelést nem voltak hajlandóak felkarolni, „noha a nép pártjának hirdetik magukat". Az ellentmondást Hardie jó érzékkel állította középpontba, majd mindjárt meg is toldotta a szónoki kérdéssel: „Kíváncsi vagyok, mint szólnak majd ehhez a bányászok, a textilmunkások, a mezőgazdasági munkások." S mindezek alapján mindjárt azt is aláhúzta: a liberálisok legalább 300 helyen állítanak majd parlamenti jelölteket, de a munkások jól gondolják meg, hol hajlandóak a liberális jelöltekre szavazni, ha egyszer azok nem olyanok, mint Cunninghame Graham, s így „nem jogosultak arra, hogy győzzenek". Hardie újra felemelte szavát, azért, hogy a brit parlament iktassa törvénybe a nyolcórás munkanapot. Ugyanakkor Cunninghame Grahamet találta az egyetlen olyan parlamenti képviselőnek, aki valóban kiáll a munkáskövetelésekért, ezért tőle várta, hogy „próbára tegye azoknak a tisztaságát, akik azt állítják, hogy hívei egy nemzetközi munkaügyi törvényhozásnak". Ez az epizód is Hardie megfontoltságát bizonyítja. Rávilágít arra, hogy az anarchistákkal szemben ő igenis fontosnak vélte a parlamenti fórum kihasználását, s bizonyos doktriner szocialistákkal szemben azt nem is szűkítette le egyszerű szónoki fórummá. Jól látta, hogy a parlament révén hasznos reformokat is ki lehet kényszeríteni, de azt is helyesen vette észre, hogy mindez a tényleges erőviszonyok függvénye, s az adott helyzetben munkáspárt nélkül nem lehet eredményeket elérni. Azzal is tisztában volt, hogy mindez csak ideiglenes, ésaLiberális Párt vezetőitis figyelmeztette: nehogy azt higgyék, hogy a nyolcórás munkanap és a munkások egyéb követeléseit tartósan elejthetik, mert „eljön az idő, amikor jelentkezik az új erő". S ez az új erő valóban mindenfelé szervezkedett. A Skót Munkáspárt vezetői — Hardie, Cunninghame Graham és a többiek — rendre járták a skót nagyvárosokat, ipari és bányászcentrumokat. Nagygyűléseket szerveztek, amelyeken olykor néhány száz ember, olykor 1000-4000 ember előtt beszéltek, az adott kor és az adott régió szociális problémáiról.
