Századok – 1997

Közlemények - Jemnitz János: James Keir Hardie. Politikai életrajz VI/1305

1318 JEMNITZ JÁNOS pártrokonszenvezők. Mindenesetre kövessük 'főnökeink' példáját; ezt kellene tennünk... A jelenlegi vezetők bátortalansága akadályozza meg, hogy ügyünk előrehaladjon. Ha a méltányosság azt követeli, hogy hallgassunk a nép szenvedéseiről, akkor a pokolba a méltányossággal. Nem kérünk belőle. Amennyiben képtelenség, hogy a parlamentben olyan törvények szülessenek, amelyek lehetővé teszik, hogy becsületes, szorgalmas és józan munkatársaink munkásnapjaikat jólétben és öreg napjaikat kényelmesen éljék le, akkor a parlament sokkal inkább akadály, mintsem segítség."3

6 Hardie nem fordult olyan végletesen szembe a parlamenttel, mint az anarchisták, nem tekintette eleve meddő terepnek, de nem is táplált vérmes illúziókat iránta. A hasznos tevékenység feltételeit elég élesen és világosan fogalmazta meg. Ha általában a humanista szociális munkástörvényhozás vonatkozásában pozitív lehetőségeket is látott a parlamenti tevékenységében, a munkásképviselők parlamentbe juttatásáról már így nyilatkozott: „Nos, ez kétségtelenül nagyon jó cél. De mi a jelentősége az én számomra annak, hogy van egy munkásképviselőm a parlamentben, aki olyan, mint a néma kutya, amely nem mer ugatni, s amelyik követi gazdáját minden körülmények között. Van valami, ami fontosabb annál, hogy munkásembereket juttassunk a parlamentbe, ez pedig az, hogy világos programot adjunk az embereknek, amiéit harcolniuk kell, ha egyszer bejutottak a parlamentbe. S figyelmeztessük őket arra. ha egyszer nincs meg a bátorságuk ahhoz, hogy a parlamentben ugyanúgy beszéljenek, mint egy bányászgyűlésen, akkor adják a helyüket olyanoknak, akik erre képesek." Hardie 1887 tavaszán abban az ayreshire-i választókörzetben jelöltette magát, ahol a Liberális Pártnak nem volt képviselőjelöltje. A régi liberális képviselő ugyanis Gladstone ellen fordult - vagyis a liberálisokkal való azonnali összecsapás még elkerülhető volt. Óvatosságát mutatja az is, hogy radikálisabban fogalmazott, mint ahogy a gyakorlatban cselekedett.37

De mindez a valóságon már édeskeveset változtatott, s ezt Hardie ugyanúgy tudta, mint a liberális vezetők, akik már ekkor felléptek ellene. Mindenesetre ez az ayreshire-i bányászkörzet az „övé" volt, szorosan kötődött az ottani bányászokhoz, de ez nem bizonyult elegendőnek a parlamentbe való bejutáshoz, amelyre ekkor még nem is igen számított. 1887 tavaszán ennél érzékenyebb és tanulságosabb csapás is érte. E tavaszon nemcsak a lanarkshire-i bányászok sztrájkja szenvedett vereséget, hanem a skóciaiaké is, amely szintén közvetlenül érintette Hardie-t, hiszen ekkor ő a Skót Bányászszövetség (Scottisch Miners Federation), titkára volt. Ez a szervezet nagyobb igényű volt, mint a megyei-ayreshire-i, mégis jóval gyengébbnek bizonyult. Mindenesetre tény, hogy Hardie a skóciai szervezetbe is sok energiát fektetett. A skóciai bányászok nem is a bányatulajdonosoktól, hanem a legfontosabb nagyfogyasztóktól, a vasgyárasoktól szenvedtek vereséget. E gyárosok ugyanis megrendeléseiket a „teljes liberalizmus" jegyében csak úgy voltak hajlandók megújítani, ha a munkába álló bányász a munkafeltételekről csakis a munkáltatóval tárgyal. Ezek a feltételek viszont eleve halálra ítélték a szakszervezeteket és a kollektív szerződéseket. Az erősebb fél diktátuma érvényesült és a Skót Bányászszövetség — átmenetileg — nem is élte túl a vereséget. Ez a kudarc (s a személyes élmény) is Hardie 1886-1887-es szellemi örökségéhez tartozott, ami szintén nem öregbíthette a tőkések, s a liberálisok iránti tiszteletét.