Századok – 1997

Tanulmányok - Gyáni Gábor: A középosztály társadalomtörténete a Horthy-korban VI/1265

1274 GYÁNI GÁBOR mértéke), hanem az öröklött tulajdonságok, a családi név teremtette meg az úri identitás alapjait. Ilyen tekintetben vajon mennyire számított úrinak a Horthy-kori köztisztviselő társadalom? Az újabb történeti kutatások igazolják, hogy még a dualizmusban feltételezettnél is csekélyebb a dzsentri származásúak részvétele a közhivatalnoki állások betöltésében, sőt szerepük gyakorlatilag szinte elhanyagolható. Andrew C. János szerint az állami bürokráciának legfeljebb a hetede volt 1927-ben dzsentri eredetű,3

9

s joggal feltételezhető, hogy egy-másfél évtized múltán ez az arány még kisebb lett. Igaz, már Szekfű Gyula is regisztrálta, miszerint „ma már odajutottak a dolgok, hogy a dzsentri eredeti fogalma teljességgel elhomályosult... a szó maga is kezd Trianon óta kiveszni a használatból..., a helyét az 'úri' társaság vagy hasonló kifejezések foglalták el...".40 A dzsentri helyébe, vélhetően, maga a közhivatalnoki kar lépett, őrá szállt át az úriság kitüntető bélyege. A folyamat előrehaladását mutatja az a szembeszökő eltérés, amit a nyugdíjas (tehát korosabb) és az aktív köztisztviselők családi háttere között felfedezhetünk, ha kézbevesszük a fővárosi illetőségű köztisztviselőkről, 4287 nyugdíjas és 14 585 aktív alkalmazottról 1928-ban készített statisztikát.4

1

Hiszen amíg a (korosabb) nyugdíjas tisztviselők egyharmada, a nyugdíjasok (tehát szintén tisztviselő) apákkal együtt is csak a kétötöde született hivatalnok, és alig több mint a harmada szűkebben köztisztviselő családba, addig ez az arány az aktív köztisztviselők oldalán 51,4%, valamint 46,6%. Kétségtelen tehát, hogy már két egymást váltó generáció viszonylatában mind jobban kiütközött a közhivatalnoki kar önrekrutációs hajlama. Kérdés: a pálya utánpótlásának milyen más társadalmi forrásait szorította ki vagy szorította hátrébb az önrekrutáció? Elsősorban az önálló, vagyis a birtokos (üzem-és bolttulajdonos) rétegek gyerekei előtt zárult be egyre erőteljesebben a köztisztviselői állásszerzés lehetősége; a nyugdíjasok még közel felének, az aktívak már kevesebb mint a negyedének az apja volt önálló, egyaránt zömmel iparos és kereskedő egzisztencia. A köztisztviselőknek a belépési mobilitás szempontjából észlelt viszonylagos zártsága és egyre zártabbá válása akkor érzékelhető kellőképpen, ha a foglalkozási csoport kifejezetten úri magját vizsgáljuk származásában. Ehhez a „fogalmazási és tudományos szakon" alkalmazott fővárosi illetőségű férfi tisztviselők 3646 fős mintája szolgál adatokkal 1928-ból.4

2

Eszerint közel háromnegyedük (71,4%) származott tisztviselő (benne a szabadfoglalkozású értelmiséggel) apától, ezen belül pedig egyértelmű a közalkalmazotti apák dominanciája. Ugyanakkor a kezelőként alkalmazott tisztviselő férfiak kevesebb mint a fele tartozott, származása folytán, ugyanehhez a társadalmi miliőhöz, s nem elhanyagolható köztük az iparos apák képviselete sem (13%). Nem adható ugyan pontos válasz arra, hogy a köztisztviselő apák milyen hányada volt ténylegesen az úri középosztály tagja (tehát fogalmazási szakon alkalmazott közhivatalnok), ám az aligha lehet vitás, hogy a húszas évek vége felé az úriként definiált köztisztviselői kar, kevés kivétellel, önmagát termelte újra fiai (és jóval kevésbé a lányai) révén. A kép országosan legföljebb annyiban tér el ettől, hogy a vidéki köztisztviselők között kisebb az önrekrutáció, mivel az 1930-as népszámlálás mobilitási adata szerint legföljebb kétötödük mögött feltételezhetünk homológ családi hátteret. Egyszersmind a fővároshoz mérten vidéken még mindig számottevő, bár már ko-