Századok – 1997
Tanulmányok - Hajdu Tibor: A közös hadsereg magyarországi tisztjeinek nemzeti; vallási; szülőhely szerinti megoszlása a dualizmus korában VI/1223
1224 HAJDÚ TIBOR hadsereg viszonylatában (1683-1792 között) az ezredesek több, mint egyhatoda, az alezredesek és őrnagyok egyhatoda „tekinthető magyarnak".2 A magyar tábornokok nagyrészt arisztokraták, számuk meghaladta a háromszázat, ha egy módosabb nemes saját költségén századot, ezredet tudott kiállítani, megfelelő rangot, gyorsabb előmenetelt, idővel akár grófi címert remélhetett. Pedig még ekkor is hatott a kuruc hagyomány: sok magyar tiszt inkább átszökött a francia vagy porosz huszárezredekbe, mintsem Bécset szolgálja. A francia forradalom radikalizálódása már nem vonzotta a nemes vagy nemességre törekvő magyar tiszteket, kiknek száma a napóleoni háborúkban továbbra is magas volt, ha nem magasabb, mint az előző generációban. A 18. században a magyarországi tisztek mintegy harmada huszár, jóval kevesebb, de jelentékeny a más (dragonyos, vértes) lovas ezredbeli, a többség gyalogos. Viszont a 3 tüzérezred tisztikarában 1774-ben mindössze 4 magyart írtak össze. A főleg délszláv határőrség létszáma a 18. században végig meghaladja a többi magyarországi (és erdélyi) haderőét.3 Hogy a magyarországi ezredek tisztikarának akkor hány százaléka magyar nemzetiségű, azt nehéz lenne meghatározni, hiszen a 19. századi nemzetfogalmat is nehéz alkalmazni a 18. századra; akkor még az számít, hogy magyar nemesek. Többségük nyilván magyar anyanyelvű volt. A napóleoni háborúk után, a Szent Szövetség békés emberöltőjében ha nem is rohamosan, fokozatosan csökkent a magyar tisztek aránya. Hogy mennyire, azt nehéz pontosan megmondani, mert ezt a periódust senki sem vizsgálta ebből a szempontból, korabeli statisztika, felmérés nincs. így csak hipotézisként kockáztathatom meg, hogy a magyarok aránya nem haladta meg a tiszti létszám 10-12%-át. Erre adatszerű bázist nyújtanak egyrészt Bona Gábor munkái a szabadságharc tisztikaráról, melyek oly alaposak és részletesek, hogy fényt vetnek az idősebb nemzedék viszonyaira is -másrészt a Svoboda-féle adattár a Wiener Neustadt-i katonai akadémia növendékeiről,4 melyet feldolgoztam ebből a szempontból. Az Akadémia persze csak a tisztikar kis részét, bár elitjét adta, hallgatói nagyrészt katonacsaládból származtak („Soldatensöhne"), csak gyalogos és lovastiszteket képzett, tehát hallgatói összetétele nem azonos az egész tisztikaréval, de jellemző, főleg a változások tendenciáira. A Wiener Neustadtba felvett magyar fiúk aránya 1816-1847 között 7,3%, a magyarországi születésűeké ugyanebben az időszakban (a határőrvidékkel együtt) 26,3%. Vagyis a Magyarországról kiegészített ezredek arányát megközelíti a magyarországi születésű tiszteké; csakhogy ezek többsége már német és délszláv. Az Akadémiára 1816-1824-ig felvettek között még 9% a magyar, a reformkorban (1825-1847) már csak 6,4%. Az okok elsősorban politikaiak: a magyar nemzeti öntudat ébredése és a fokozódó ellentétek Béccsel. Mészáros Lázár emlékirataiban így jellemzi e két periódus közötti különbséget a magyar társadalom viszonyulásában a hadsereghez: „1816-ban a katonaruha még legtöbb megyében szabad bemeneti és szíveslátási jegy és útlevél vagy debreceniesen: igazság volt minden házhoz. Akkor kegyelet volt, ha magyarul beszéltek a társaságokban...a tiszt, ki több helyen fordult meg: beszélni, bókolni, hódolni, táncolni is jobban tudott s így jobban is fogadtatott. Egész 1823-ig honunk a tisztekre nézve Eldorádó volt... 1823-tól fogva, midőn a királyi commissiók
