Századok – 1997
Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: Mítoszképzés és propaganda: Jules Michelet lengyel és orosz legendája (1848–1851) V/1019
JULES MICHELET LENGYEL ÉS OROSZ LEGENDÁJA 1848-1851 1039 májusban és júniusban keserű következményekkel járt, nem is beszélve arról, amikor Napóleon Lajost éltették, köztársasági elnökké választották, majd népszavazással elfogadták az örökös elnökséget életbe léptető decemberi államcsínyt, egy év múlva pedig a császárság kikiáltását. És ha a francia népben és tömegekben csalódott, miért ne csalódhatott volna másokban. Ha a francia mércét alkalmazta, akkor óhatatlanul Franciaország maradt a romantikus nemzeti hierarchia csúcsán, miközben ez a hierarchia mintha időnként fel-felborult volna. A napóleoni államcsíny és a császárság kikiáltása között, 1852. március 7-én, amikor meglátogatta George Sand-t, valamiféle színvallásra kényszerült, elmondva azt, ami már korábban érlelődhetett benne, már a forradalom alatt. Az írónő ugyanis nem tagadta, úgy érzi nincs sok különbség a győztesek és legyőzöttek között, mert mindkettő „a cél szentesíti az eszközt" elvét vallja. „- És az igazság Asszonyom? Ez semmi a két tábor között?" - fakadt ki Michelet, aki így érvelt: „A kérdést az Igazság és a Jog biztos terére helyeztem. Nem, a cél nem szentesíti az eszközt. Semminek sincs joga, csak a jognak. Egyedül a jog alkalmazhatja törvényesen az erő eszközeit, a jog szigorát. És miért csak nekünk van jogunk, egyedül és másoknak nincs, nekünk — mondtam — a gondolkodó Franciaországnak? Mert mi vagyunk egyedül a sensoriurn, a világ aktív agya. Egyedül két nemzet alkot: Németország Németországnak, és Franciaország a világnak. Szentpétervár és New York várnak, Asszonyom, bárcsak adnák ki az Ön színdarabját, és bárcsak lefordítanák, hogy játszani lehessen. A világ kéregető, ki az alamizsnát Franciaországtól várja. Mi gondolkozunk, és mi a gondolkozásunkból nyújtunk élelmet. Valamennyi nemzet a mi bankettünkből aláhullott morzsákat gyűjtögeti. Van-e más Franciaország a gondolkodó Franciaországon kívül? Sajnos! igen. Van egy nagy barbár Franciaország, amelyet egyetlen tanítója, a pap tart a barbárságban. Mi hirtelen vezettük ezt be a politikába. Véget kellett vetni ennek a két Franciaország közötti kegyetlen elkülönülésnek. Saját rovásunkra csináljuk ezt. íme miért vagyunk a világ számára nevetség tárgya, íme miért mutogatnak ujjal a nemzetek Franciaországra, és miért köpnek rá. De a pillanatnyi nyomor nem változtathatja meg az örök jogot. Melyik jogot? A gondolkodó Franciaországét, amely bevezetésként szolgál és a barbár Franciaországét és a többi nemzetekét."11 4 Hogy ez milyen megrázkódtatás lehetett, elképzelhetjük, ha felidézzük, amit alig négy éve vetett papírra: „Egy nép! egy haza! egy Franciaország!... Ne legyünk soha két nemzet, könyörgöm",11 5 miközben — mint láttuk — büszkén vallotta magát barbárnak. A legendák ezt a tragikomikus helyzetet jelenítették meg. Miközben a már mércéként is adott — már említett — francia forgatókönyv szerint peregtek a legendában az események kiábrándultság és eksztázis, önsajnálat, talán öngyűlölet és önimádat határozták meg a másikról való kép kialakítását, valamint a másik túldimenzionálását és lebecsülését. A kelet-európai másság pedig — mint a michelet-i diskurzus említett elemzésében olvashatjuk — alapvetően a francia identitás kimunkálásához kellett.11 6 Lengyelország azonban „északi Franciaor-
