Századok – 1996
Közlemények - Molnár András: „A zalai ágyúzás”. Zala megye önkéntes adózói (1845–1848) V/1211
1226 MOLNÁR ANDRÁS kélyke birtokaikat adózó liberálisok tekintélyés uradalmai ölelték körül: Batthyány Károly gróf szentgróti, és Horváth János es. kir. kamarás zalabéri uradalma - ez a körülmény már eredményezhetett bizonyos gazdasági nyomást vagy függőséget.26 A reformkori Zalában is érvényesült az a feudális jogfelfogás, amely szerint bizonyos politikai jogok gyakorlása nem személyhez, hanem nemesi tulajdonhoz kapcsolódott. így pl. nem csupán a felnőtt nemes férfiak rendelkeztek a tisztújításokon szavazati joggal, hanem azok az asszonyok is, akik valamilyen módon nemesi földbirtokot örököltek. Nem elhanyagolható az a szerep sem, amelyet a nők a helyi társasági élet szervezésében töltöttek be. Ezek után természetesnek vehetjük, hogy Zala nemes hölgyei is kivették részüket az adózásból. Schmiedegg grófnéról már esett szó, és említettük azt is, hogy az aranyodiak között szintén volt egy özvegyasszony. Thassy Judit a liberálisok zalai vezérkarához tartozó fiát, Tolnay Károlyt, Horváth Györgyné pedig féijét követve adózott. Három további özvegyasszony és egy férjezetlen hölgy férfitestvérének példája nyomán válhatott adózóvá.2 7 Zala megye önkéntes adózóinak többsége valamilyen formában részt vállalt a vármegye önkormányzati, közigazgatási és igazságszolgáltatási szervezetének munkájában; közéjük tartozott az adózók mintegy kétharmada. Az 1830-as és 1840-es években 126-an töltöttek be valamilyen megyei tisztséget, további 40 fő pedig táblabíróként, alkalmi feladatokat ellátva segítette munkájukat. A tisztviselők közül legtöbben jogot végeztek, számosan rendelkeztek ügyvédi diplomával, négyen pedig okleveles mérnökök voltak. Az 1844 és 1847 között hivatalban lévő tisztikar 58 választott tisztviselője (és kinevezett főtisztviselője) közül mindössze kilencen — az idős levéltáros, két járási aladószedő és hat esküdt — nem adóztak, a többiek valamennyien. Adózott az első és második alispán, a főjegyző és az aljegyzők, a főadószedő, a főügyész és az alügyészek, a számvevő és segédje, a járási főszolgabírák, valamint az alszolgabírák, aladószedők és az esküdtek többsége is. Adóztak ezenkívül a mérnökök, katonai biztosok (és a pandúrok hadnagya), egyes tisztviselők írnokai, valamint adózott számos tiszteletbeli — nem fizetett — tisztviselő; aljegyző, alügyész vagy esküdt is. A tisztikar ilyen arányú adózása némileg meglepő, mert 1844-ben (a konzervatívok tisztújítási győzelmekor) jelentős számban léptek olyanok is hivatalba, akik 1843-ban még ellenezték a háziadó fizetését. Úgy tűnik, a társadalmi presztízs egyik kulcskérdése lett Zalában 1845 tavaszán az önkéntes adózás, és aki csak valamit is adott magára, mind szükségét látta, hogy adózzon. A zalai nemesség „értelmes része" szinte erkölcsi kötelességének érezte a háziadó vállalását. A „becsületes emberek sorából én is ki ne maradjak" - indokolta pl. felajánlását egy, az adózókhoz később csatlakozó esküdt.2 8 A helyi hatalom megtestesítője hivatalosan ugyan a megye fizetett tisztikara volt, valójában azonban nem ők, hanem a legtekintélyesebb táblabírák birtokolták a hatalmat. A közgyűlési jegyzőkönyvek ülésről ülésre rögzítették a jelenlévő tekintélyek névsorát. E névsorok mind a megye formális, mind pedig informális hierarchiáját tükrözik. Az informális hatalmi piramis csúcsán egy kb. 30 főnyi táblabírói csoportosulás állt, élén Deák Ferenccel, Zalabéri Horváth Já-
