Századok – 1996
Tanulmányok - Makkay János: A sárkány meg a kincsek IV/733
790 MAKKAY JÁNOS bizonyára ismertek. Hiszen innen vitték magukkal Britanniába! Ez a legendakör azonban itt úgy enyészett el, hogy nem került írásos rögzítésre, mert itt az irodalmi írásbeliség jelentős késéssel köszöntött be. Hőseposzunk tehát nem azért nincs, mert nem volt, hanem azért, mert nem rögzítették írásban, mielőtt széthullott volna. Más esetekben ennél erősebb a kárpát-medencei hagyomány, mint például a Szent László-legenda jelenete, ami annak köszönhető, hogy itt a pogány elem erős keresztény megerősítést kapott Szent László hatalmas alakján és életművén keresztül. Másrészt azért, mert a nyugattól eltérően, itt képi alkotásokban is rögzítették. Nálunk Szent László szerepe és annak ellenére, hogy egyes részei bekerültek a szenttel foglalkozó zsolozsmákba, imákba, énekekbe, mégis az irodalmi rész morzsálódott le jobban, ott nyugatabbra a képi megfogalmazás. Ez is oka volt annak, hogy a kérdés kezdeti vizsgálatakor a hatvanas években a pihenési jelenetet szinte nyugati elemnek fogták fel a középkori magyar hagyományban. Van végül olyan összetevő is, a mágikus csészével kapcsolatos képzetvilág, amely mind tárgyi valóságában, mind irodalmi alkotásban megőrződött. Szinte azonos jelleggel maradt meg nyugaton és nálunk egyaránt, jóllehet az Árpádok Hungáriájának szomorú sorsa a 14-15. század után szinte véglegesen kiirtotta a forrásokat, amelyeket még ma sem szűntünk meg rombolni. A három emlékcsoport határozottan mutatja azt, amit talán úgy fogalmazhatunk meg, hogy a keleti iráni népeknek (és az őket leigázó, de számbelileg hozzájuk képest jelentéktelen türköknek) lovas seregeik győzelmei révén terjedő keleti, ázsiai világa hozzájárult az európai lovagi kultúra kialakulásához. Ennek anyagi vonásai (pl. a fegyverzet, lószerszámzat) hamar meghonosodtak, átalakultak és továbbfejlődtek. Szimbolikája, és leginkább irodalmi, epikus hagyománya a legendákban és balladákban azonban gyakorlatilag a 20. századig fennmaradt. Esetenként nem könnyű megkülönböztetni, mi az belőle, ami eredetileg is iráni népek (például alánok vagy éppen a cataphractarii) révén jutott el már korán nyugatra, mi az, ami a Birodalom bukása során és után menekülő keleti népekkel, végül ami iráni elemekkel átitatódott más népek (mindenféle germánok, türkök és korai szlávok) kezén és ajkán került el nyugatra vagy nyugatabbra. Egy, két, sőt akár három felülrétegződéssel is módosítva az eredeti emléket. Ez a körülmény nehezíti meg mindmáig az olyan bonyolult alkotások teljes történeti megértését, mint a Nibelung-ének, vagy akár Kézai hun legendájának valós magva. A sajátosan magyar, helyesebben réges-rég magyarrá vált elemek ugyanis ugyanebből a keleti, styeppi kultúrából öröklődtek, felülrétegezve egy teljesen más jellegű, igen ősi uráli-finnugor hitvilágot. Mégpedig két lehetséges úton: már kinn a sztyeppen is átkerülhettek az ősmagyar hagyatéknak akár a finnugor, akár a türk elődjébe. De éppen így megtörténhetett ez már a Kárpát-medencében is: átvétel az itt továbbélő iráni lakosságtól. Ebben az utóbbi esetben azonban már nem vehette külön-külön át őket a létrejövő magyar egység külön finnugor és türk ága. A Báthoriak és Rákóczi Ferenc sárkány-története azért bonyolult dolog, mert akár mindhárom elem: a nyugatra került és onnan visszatért legenda, és a helyben vagy keleten átvett magyar hagyomány is találkozhat benne, de lehet akár külön az egyik vagy kettőjük kevert maradványa. Látható, hogy a kelet és nyugat közé szorult régi magyar hitvilágban és csekély ránkmaradt irodalmi hagyatékában az
