Századok – 1996

Történeti irodalom - Szocialnije dvizsenyije na zapade (Ism.: Jemnitz János) III/727

TÖRTÉNETI IRODALOM 727 SZOCIALNIJE DVIZSENYIJE NA ZAPADE Moszkva. Rosszijszkaja Akademija Nauk. Insztitut Vzscobscsej Isztorii. 1994. 289 o. SZOCIÁLIS MOZGALMAK A NYUGATON Rendkívül sikeres és izgalmas tanulmánykötetet vehet kézbe az érdeklődő az utolsó 30-35 év történetéről. A tanulmánykötet már „befutott" és fiatalabb történészek írásait teszi közzé Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Németország — és az Európán-kívüli világból az E-gyesült Államok — történetéből. A kötet főszerkesztője J. Sz. Drabkin, akit sokan jól ismerhetnek monográfiáiról, amelyeket jó hűsz évvel ezelőtt az 1918. évi német forradalomról írt. A kötetről megjegyezhető, hogy az egyes „országtörténetek" után egy olyan összefoglaló tanulmányt találhatunk benne, amely az európai integráció megvalósulásával foglalkozik, majd végül éppen Drabkin (aki természetesen a német fejezet szerzője is) párhuzamokat is érzékeltető külön fejezetet írt az átfogó tanulságokról, gondokról és gondolatokról. E némiként semmitmondó, ám az ismertetésnél mégis elkerülhetetlennek tűnő sorok után két ország példáján kísérlem meg érzékeltetni, hogy mennyire fontos és gondolatébresztő munkáról van szó — egy olyan területről, amelyet a mi történetírásunk úgyszólván egyáltalán nem érintett. A két ország Franciaország és Nagy-Britannia. A francia fejezetnek nyitó dátuma „természetesen" 1968. A „párizsi tavasz" eseményeit és összefüggéseit már nem boncolja ugyan a szerző, de megjegyzi, hogy a munkások, az értelmiségiek és a diákok különálló, de olykor összefüggő tömegmozgalmai új kérdéseket vetettek fel, amelyek a későbbi korszakra is kihatottak, s hogy egy igazán mély és érvényesülő demokráciát és egyúttal érdekérvényesítést vetettek fel, illetve igényeltek. E fejezet első alfejezetének címe is már némiként mellbevágó (legalábbis az 1990-es évek derekán): „Ki az úr az ipari termelésben?" Hiszen, mint a szerző, A. Szemjonov megállapítja, a technikai/tudományos forradalom és az ipar átstrukturálódása nyomán a munkásosztály maga is megváltozott, és sok mindent elveszített, amit hosszú évtizedeken át (vagy nemzedékek során) kiverekedett magának. A változások olyan hétköznapi kérdéseket érintenek, mint hogy milyenek a kollektív szerződések napjainkban, kinek joga, s hogyan történik a munkások elbocsátása; a munkások korábbi kölcsönös szolidaritásérzése helyén miként hódít tért az individualizmus, illetve a paternalizmus, ezeket felülről jócskán sugallják is nekik. Ennél az alfejezetnél Szemjonov némi történeti visszapillantást is nyújt, hiszen a modern Franciaországban ezek a kérdések nagyon éles formában vetődtek fel mind 1918-1920, mind 1936-1938 között, s sem az összecsapásokat, sem az elért eredményeket nem lehetett kitörölni hosszú időre egyik fél tudatából sem. Am 1945 új fordulatot tudott hozni Franciaországban is. Itt is (mint nálunk) 1946-ban született meg az a törvény, amely a munkahelyeken legalizálta az üzemi bizottságokat. S ez a törvény Franciaországban azóta is érvényben van — sőt él is! Franciaországban a feltétlen paternalizmus megbukott és a munkáltatók és a menedzserek is „az élettől" rá vannak szorítva a dialógusra, a kompromisszumok keresésére. Nemcsak a nagy politikában, hanem a munkahelyen is. Olyannyira nem érvényesül az „egyszemélyi vezetésű" irányítás, hogy az üzemi tanácsokban az elnöki poszt a tulajdonosé (vagy megbízottjáé), de a döntéseket megszavazzák, és az üzemi tanácsoknak betekintésük van minden kérdésbe (a termelési, finanszírozási, elbocsátási ügyekbe is). Persze ebben az esetben is igaz, hogy a de jure helyzet nem azonos a de facto valósággal. Miként Szemjonov idézi, e törvény betűje szerint minden 50 munkást alkalmazó vállalatnál létesülnie kellene Üzemi Bizottságnak és Üzemi Tanácsnak — ám az 1965-ben Franciaországban működött 27 ezer vállalat közül csak 9 ezerben léteztek ilyen bizottságok, illetve tanácsok ezeknek 2/3-uk csak formálisan tevékenykedett. Mindebből különféle tanulságokat lehetett leszűrni. Még de Gaulle életében, 1966-ban a gaulle-isták is olyan új törvényt hoztak, amely a tulajdonosokat pénzbüntetés terhe alatt arra kötelezi, hogy vállalataiknál hozzák létre a megfelelő ÜB-ket. A program és a valóság azonban ezután sem (s a gaulle-isták alatt sem) esett egybe. 1971-ben az üzemek kevesebb mint 50%-ánál, 12 000-nél voltak ilyen bizottságok. S további tanulság: a legaktívabbak ezek az állami vállalatoknál voltak, ahol egyúttal a legerősebbek voltak a hagyományos nagy szakszervezetek. Még pontosabban: a vasutaknál, a villamosenergiai, a gázszolgáltató vállalatoknál, és a szénbányáknál.