Századok – 1996
Folyóiratszemle - Gerstle Gary: Az amerikai liberalizmus proteuszi jellege II/480
FOLYÓIRATSZEMLE 481 időnként egyfajta szociáldemokrata köntösben jelentkezett, kiváltképpen az ipari kapitalizmus visszásságainak bírálójaként. Az állandóságot három alaptétel jelentette, jelenti: az emancipáció, a racionalizmus és a haladás támogatása. A liberalizmus változásait leginkább annak tulajdoníthatjuk, hogy képviselői állandóan megpróbálták ezeket az alapelveket hozzáigazítani a különböző, gyakran váratlan történelmi fordulatokhoz. A klasszikus liberalizmustól akkor kezdtek hívei elfordulni, amikor a szabadversenyt a monopóliumok váltották fel, amikor a felszabadított rabszolgákat Délen a polgárháború után egy kasztrendszerbe kényszerítették, és amikor az amerikai társadalom nem tudta „feloldani" az etnikai ellentéteket. A „régi" elmélethez ragaszkodók hamarosan a konzervatívok táborában találták magukat, míg az „erős-állami" liberálisok kiegészültek az agrárreformerekkel (mint például William Jennings Biyan), m£yd az I. világháborút követően a liberális protestánsokkal, az egyre szaporodó egyetemekhez és kutatóintézetekhez kötődő értelmiségiekkel (John Dewey, Franz Boas, Ruth Benedict, Robert Lynd, Rexford Tugwell, Adolph Berle, William O. Douglas, stb.) és a menckeni libertáriánusokkal. A folyamat megértéséhez először is meg kell vizsgálnunk a progresszivizmust. A mozgalom a hatalmas és befolyásos nagyvállalatok megjelenésével állami beavatkozást, azok korlátok közé szorítását követelte. Sőt: egyes tagjai még az angol céh-szocializmus elfogadásától sem rettent vissza, amely az egyes csoportok megerősítésével és az állam változatlanul gyengén hagyásával átmenetet kínált a „gyenge állam - erős állam" alternatívában. Egyik képviselőjük, az 1914-ben alapított New Republics szerkesztője, Herbert Croly ezen kívül még „új nacionalizmust" is követelt, azaz reformokat az erkölcsökben, az esztétikában, a hagyományokban. A gyakorlati nyelvre lefordítva, a bevándorlókat „amerikanizálni" kell: az idegenekből kulturálisan és morálisan állampolgárokat kell faragni. A progresszívak heterogén táborába belefért még Theodore Roosevelt is meglehetősen elfogult — rossz — véleményével a bevándorlókról, a déli demokraták (így Josephus Daniels), akiknek trösztellenes gazdasági nézetei faji szegregációs elmélettel és gyakorlattal párosultak, vagy a populisták is, Robert LaFollette-tel az élükön. A másik oldalon — többek között — Jane Addams-et, Emily Balch-ot, John Dewey-t és Louis D. Brandeis-t találjuk, akik üdvözölték a bevándorlók sajátos kulturális örökségét. Egyikük, Horace Kallen beszélt először „kulturális pluralizmusáról velük kapcsolatban. Az I. világháború azután a két tábor közötti ellentéteket olyan mértékben elmélyítette, hogy a progresszivizmus egysége helyrehozhatatlanul megrendült: ahogy Gerstle fogalmaz: a mozgalom elvesztette politikai kohézióját. A háború során Woodrow Wilson megpróbálta még az amerikai részvételt úgy beállítani, mint a progresszív reformok külföldi terjesztésének eszközét. A beavatkozás, s a vele együtt járó belső kényszerítő intézkedések (levelek cenzúrázása, a szólás- és gyülekezési szabadság korlátozása, külföldiek és eltérő gondolkodásúak bebörtönzése) egy alapvetőbb kérdést vetett fel: igazolni lehet-e az erőszak alkalmazását egy azonos erkölcsi alapállású közösség létrehozásának a céljából? A jobboldali progresszívak erre igenlő választ adtak. Ennek megtestesüléseként lehet felfogni az 192l-es és 1924-es bevándorlási törvényeket, a prohibiciót, a radikálisok üldözését, a gyakran erőszakos „100%-os amerikai"-kampányokat. Amikor pedig ezek az intézkedések sem hozták meg az általuk kívánt eredményeket, többen közülük a feléledő Kuu Klux Klan tagjai lettek, vagy az ifjabb Theodore Roosevelt által 1919-ben alapított Amerikai Légióié, vagy a vallási fundamentalisták közé álltak (mint például Bryan). A „baloldali" progesszívak közül néhányan továbbra sem fogadták el az állami erőszak alkalmazását, még akár a jó érdekében sem — így az American Civil Liberties Union tagjai vagy Mencken és követői, mások viszont Wilson mögé álltak, s a világháborút követő kiábrándulás hatására radikalizálódtak: a „szovjetekben" kezdetben egy parlamenten kívüli, közvetlen demokrácia képviselőtestületeit látták, de a későbbi fejlemények a Harold Las ki és G.D.H. Cole nevével fémjelzett angol céh-szocializmus felé vitték el őket. Az orosz forradalom és az amerikai konzervatív fordulat miatt a gazdaság felé fordultak: úgy találták, hogy kulturális-erkölcsi téren túlságoséul sok irracionális elemmel kell megküzdeniük. A fordulathoz Dewey és társai elméleti magyarázatot is találtak Sigmund Freud és William James írásaiban: az emberek többsége ösztönlény, akik képtelenek önkontrollra, így a reformmozgalomnak a „racionális" területekre kell szorítkozni. Nem véletlen, folytatja Gerstle, hogy a legnépszerűbb liberális történelemkönyv, a Beard-házaspár The Rise of American Civilizations (1927) a gazdasági elitek és a dolgozó tömegek közötti küzdelemről szól elsősorban, míg Robert Lynd és Helen Lynd
