Századok – 1996

Folyóiratszemle - Horne John és Kramer Alan: „Német atrocitások” és francia–német vélemények 1914-ben a német katonák naplói alapján II/478

FOLYÓIRATSZEMLE 479 Az értelmiségiek vitája gyakorlatilag 1914. október 4-én kezdődött, amikor 93 német tudós és művész tett közzé egy nyilatkozatot, amelyben elutasították Németország egyoldalú felelősségét a háború kirobbantásáért és megkérdőjelezték a szövetségesek vádjait a német hadsereg belgiumi ténykedésével kapcsolatban. A többek között, Paul Ehrlich, Gerhard Hauptmann, Max Reinhardt és Max Planck által aláírt manifesztum meglehetősen egyéni módon Leuven és az ottani felbecsülhetetlen értékű könyvtár lerombolását az „elvetemedett helyiek" ellen hozott jogos intézkedésnek véli — s ez csak egyetlen példa az egysíkú beállításokból. A szövetségesek egy Comité d'Études et Documents sur la Guerre nevű bizottságot hívtak életre, melynek tagjai között ott volt a kor számos vezető francia tudósa — a titkári tisztséget Emile Dürkheim töltötte be. Bédier pamfletjei ennek a bizottságnak az égisze alatt készültek. A forrásul szolgáló Kriegstagebücher két formában léteztek: az egyik oldalon ott voltak a „hivatalos" feljegyzések, amikor is egyes kiválasztott katonákat felkért a német hadvezetés, hogy a későbbi hivatalos hadtörténet számára vezessenek naplót — ezek meglehetősen elfogult képet rajzoltak a német hadviselésről. Másrészt pedig a magánfeljegyzések szolgáltak forrásul: ezek időnként valódi betekintést engedtek a német hadsereg mindennapjaiba. Szakmailag sokat levon Bédier forrásainak' értékéből, hogy az eredeti feljegyzéseknek nyoma sincs a francia levéltárakban, habár a francia tudós sok esetben fényképmásolatban közölte az eredeti feljegyzést. Bédier összesen 50 Kricgstagcbüclwrt használt és 36 incidensről tett említést. Az incidensek felét tömeges, törvényes ítélet nélküli kivégzések teszik ki: így 1914. augusztus 18-án 50 polgári lakost öltek meg a németek Schaffenben, augusztus 23-án 200-at Leffében, míg augusztus 20-án Nomény összes férfilakosságát kivégezték, mert egy, a faluból kilőtt akna csapódott német katonák közé. Az esetek további egyharmadát fosztogatások és gyújtogatások tették ki, míg a többi esetben sebesült, illetve fogságba esett szövetséges katonákat gyilkoltak meg. Egy ízben erőszakos nemi közösülés volt a vád, néhányszor pedig „emberi pajzsként" használták a németek az elfogott belgákat. A németek, természetesen, azonnal megpróbálták megcáfolni Bédier állításait. Egyrészt kétségbe vonták tudományos módszerét és szelektivitással vádolták, másrészt azzal, hogy félreértett néhány lényeges nyelvi kifejezést. Az alapvető ellentét azonban az 1907-es hágai konvenció elveinek értelmezésében rejlett. A németek úgy vélték, hogy a civilek által végrehajtott tőrbecsalás és orvlövészet ellentétes a konvenció szellemével és „önvédelemből" jogos a kemény fellépés ilyen esetekben. Ugyanakkor a német értelmiségiek röviden elintézték a fosztogatást és erőszakoskodást mondván, hogy ezek a háború velejárói az idók kezdetétől fogva; a sebesült vagy fogságba esett ellenséges katonák halálát pedig annak tudták be, hogy a kemény harcokban senki sem kért vagy kapott kegyelmet, és a franciák is hasonlóan jártak el az ugyanerre a sorsra jutott németekkel. Bédier második, válaszpamfletjében már továbbment, s a német hadseregről adott általános, lesújtó képet. Leírásában a német parancsnokság hideg tekintélyelvűségét és a brutális hadviselés engedélyezését emelte ki. Moritz közlegény (177-es szász gyalogsági ezred) 1914. augusztus 23-i bejegyzését idézte a német kultúra cinizmusának bizonyítására: „Bombákat dobtunk néhány házba. Este: himnusz a mezőn, „Nun danket alle Gott". A filológus Bédier számára a nyelv és az irodalom hordozta elsősorban egy nemzet identitását és kultúráját; mint a középkor szakértője, úgy érezte: a lovagi szellem még mindig Franciaország sajátja. Ezzel szemben viszont sajátos kettősség uralkodott a másik oldalon: a pozitív oldal a szociáldemokráciával és a liberalizmussal, a negatív pedig a poroszokkal azonosított militarizmussal, expanzionizmussal és antiliberalizmussal. A brit értelmiségiek közül ugyancsak sokan osztották ezt a manicheisztikus német kultúra-felfogást. A háború alatti német magatartás egyértelműen az utóbbi, a negatív hagyományba illeszkedett olvasatukban. Home és Kramer kísérletet tesz arra, hogy a német levéltárakban fellelhető Kriegstagebücluul is segítségül hívják az igazság kiderítéséhez. Két naplót dolgoztak fel részletesebben: a stuttgarti orvos von Pezoldét, aki 1914-től kezdődően egyre kritikusabb szemmel nézte a német katonaság viselkedését és aki számos atrocitásról készített feljegyzést; valamint egy másik katonaorvosét, a württembergi Dr. Flammerét, aki viszont kritikátlanul a német hadsereg mellett állt. Naplóikból az derül ki, hogy az átlag német katona megingathatatlanul hitt a civil franc-tireur-öк létezésében — még akkor is, ha soha nem került velük szembe. Mi lehet ennek a magyarázata? A szerzőpáros elsőként az 1870-71-es franciaporosz háború emlékét idézi, s azt, hogy a német katonák emlékezetében elevenen éltek