Századok – 1996

Történeti irodalom - Gombos József: Finnország politikatörténete 1809–1917 (Ism.: Bereczki András) II/457

TÖRTÉNETI IRODALOM 459 A finn gazdaság autonómiáját egyrészt a birodalmon belül hatályos jogszabályok biztosították, másrészt önálló államháztartása és vámterülete, külkereskedelmi joga, később saját nemzeti bankja és valutája is volt. Ezekben az intézményekben Szentpétervár nem látta a szeparatizmus veszélyét. Finnország felzárkózási esélyeit tehát nem csökkentette, hogy az Orosz Birodalom részévé vált. A gazdasági rendszer fejlődése együtt járt az oktatási rendszer kiépítésével, a kulturális szint emelkedésével. A következő két fejezet a múlt század végén felerősödő, a birodalmat egységesíteni és oroszosítani kívánó tendenciákat és ezek finnországi fogadtatását tekinti át. III. Sándor uralkodása idején az Orosz Birodalom egyre inkább rendőrállammá vált, a nacionalista pánszlávizmus növekvő befolyásra tett szert orosz hivatalos körökben. Az 1815-ig meghódított területek közül már csak Finnországnak volt különleges jogállása, privilegizált státusa. Orosz katonai és tőkés körök is hathatósan támogatták az unifikációs törekvéseket. A következő évtizedekben Oroszország Finnországgal szemben folytatott politizálását az a kérdéskör uralta, hogy miként lehet kiterjeszteni a birodalmi törvényhozás joghatóságát a Finn Nagyhercegségre is. A központosítás megvalósítására tett kísérletek (1899-1905 és 1908-1917 között) a különböző intézkedések ellenére sikertelenek maradtak. A 19. század végétől kibontakozó orosz-finn konfliktust a szerző a két modernizációs értékpár ütközésének tekinti. A centralizációs intézkedéseket a finnek olyan alkotmányellenes aktusként értelmezték, amelynek célja a nagyhercegség politikai függetlenségének felszámolása volt. Tömegmozgalom szerveződött a meglévő intézmények védelmére, a nemzettudat és a finn kultúra fejlesztése érdekében. A cárizmussal folytatott konszenzusos politizálás mellett megjelent a passzív és aktív ellenállás alternatívája. Rohamosan csökkent a finnek lojalitása és bizalma a cárizmussal szemben, a nyelvkérdésben megosztott politikai erők pedig közelebb kerültek egymáshoz. A 7. fejezet a finnországi politikai pártok kialakulását kíséri figyelemmel az Oroszországhoz és az egymáshoz fűződő viszonyuk szemszögéből. Az Ifjú-Finn Párt és a Svéd Párt alkotta az ún. alkotmányos blokkot, mely a finn alkotmány védelmére helyezte a hangsúlyt. Az Ófinn Párt a konszenzusos politizálás híve volt, míg a Finn Munkáspártot (később FSZDP) a nacionalizmus és a kautskyzmus hatotta át. Valamennyi párt az autonómia megőrzésére helyezte a hangsúlyt, a függetlenség gondolata 1917-ig nem talált jelentős támogatásra, a szeparatisták hatása viszonylag elenyésző volt. A 8. fejezet az 1905-ös oroszországi forradalom finnországi hatását méri fel. Az 1905 októberében Finnországra is átterjedt általános sztrájk kifejezetten politikai jellegű volt, nem volt része az orosz forradalomnak, de attól független sem volt. Nem vált osztályjellegű konfliktussá, nem öltött erőszakos jelleget, de az FSZDP-t hozzásegítette ahhoz, hogy tömegpárttá váljon. A sztrájk elérte célját, Finnországban enyhült a politikai nyomás. Megnyílt az út a politikai jogok kiterjesztésére is. A 9. fejezet részletesen ismerteti a legfontosabb finnországi pártok programját, majd a cár által szentesített modern választójogi törvény alapján megtartott képviselőházi választások eredményét. Az 1907-es parlamenti választás után létrejöttek egy többpárti struktúra alapjai, modern értelemben vett tömegpártok alakultak ki. Mivel a finn országgyűlés javára nem csökkentek a cár politikai jogai, Finnország „csendes polgári forradalma" a gazdasági struktúra fejlesztésén kívül a politikai rendszer békés átalakítására is kiterjedt. A következő fejezet Sztolipin egységesítő politikáját, annak hátterét és az ezzel kapcsolatos finn reakciót mutatja be. Sztolipin egyértelművé kívánta tenni a finnek számára, hogy a Finn Nagyhercegség az Orosz Birodalom szerves része és így teljességében alá van rendelve a birodalmi törvényhozásnak, a finnországi közigazgatást „orosz színezetűvé" próbálta változtatni. Finn részről a parlament vezette a központosító politikával szembeni ellenállást. Mindettől függetlenül Finnország továbbra is állam volt az államban. A két utolsó fejezet a függetlenség elnyerését (1917. december 6.) és a finn polgárháborút elemzi, mindkettőt a FSZDP szemszögéből. Ez utóbbit a szerző azzal indokolja, hogy az FSZDP volt a legnagyobb parlamenti párt, s így a finn politikai rendszer meghatározó elemévé vált. A FSZDP arculatának, politizálásának alapos összefoglalása mellett Gombos áttekinti a függetlenség kikiáltását megelőző legfontosabb eseményeket és tendenciákat. 1917 második felében a szociáldemokraták megmaradtak legnagyobb pártnak, de elveszítették parlamenti abszolút többségüket. A Népbiztosok Tanácsa, főleg stratégiai okok miatt, elismerte Finnország függetlenségét, de bízott benne, hogy ott forradalom tör ki, és a két ország szocialista alapokon lép majd föderációra. Mivel más pártokkal a FSZDP-nek nem sikerült szövetségre lépnie, egyre inkább a bolsevikokkal