Századok – 1996

Történeti irodalom - Zsidók Oroszországban 1900–1929 (Ism.: Erényi Tibor) II/455

456 TÖRTÉNETI IRODALOM 456 álláspont tudományosan tarthatatlan. Már csak azért is, mert — szándékoltan — ki akarja rekeszteni Oroszországot Európából. Márpedig Oroszország is Európa, de Kelet-Kelet-Európa; másként Európa, mint pl. a kontinens nyugati országai. A címben jelzett téma kifejtéséből ez kötetünk olvasója számára ki is derül. Abban, hogy így történik, jelentős része van Sz. Bíró Zoltán bevezető tanulmányának. (Az orosz elhivatottság és a zsidók.) A szerző II. Katalin uralkodásától vizsgálja a témát. (Zsidók — ezt meg kell jegyeznünk — korábban is éltek Oroszországban, de ellentétben a birodalom határaitól nyugatra lévő országokkal — nem „hivatalosan", nem az Európa más részein rögzített státuszban.) A cárnő és közvetlen utódai — miután Lengyelország felosztási folyamata révén nagyszámú zsidó került orosz fennhatóság alá — megkísérelték betagolni őket az orosz társadalomba. 1786-ban törvényesnek ismerték el a „zsidók rendjét", azaz nem állampolgári, hanem rendi egyenlőség valósult meg, szerfelett formálisan. A szabad mozgás korlátozása, az ún. „letelepedési övezet" kialakítása kétségkívül orosz sajátosság volt. A kormányzat a továbbiakban, hol beolvasztani, hol pedig kirekeszteni kívánta a zsidókat, szembetalálva magát.— ezt talán jobban kiemelnénk — azokkal az érdekekkel, amelyekbe a foglalkozási struktúrában itt is meglévő egyoldalúság és a „másság" beleütközött. Sz. Bíró Zoltánnak köszönhetjük, hogy a magyar olvasó megismerkedhet a beolvasztást vagy tolerálást javasló Nagy Katalin cárnő egyik (más témákra is alkalmazható) szellemes mondásával; „...gyakran nem elég felvilágosultnak lenni, a legjobb szándékkal és annak végrehajtásához szükséges hatalommal rendelkezni. Nem ritkán az ésszerű magatartás kénytelen alávetni magát az ésszerűtlen haszonnak." II. Sándor reformintézkedései a cár 1881. március 1-i meggyilkolása (a század egyik legnagyobb hatású politikai merénylete) miatt nem valósultak meg. Utódai idején, tehát a 19. és 20. század fordulóján Oroszországban intézményesült az antiszemitizmus. A szövegekből kitűnően két vonalon: 1. a „másság", 2. az érdekkonfliktusok vonalán. Ezek szerint a zsidók szemben állanak az „orosz eszmé"-vel, kárhozatos (nyugatias) életformát és kapitalizmust képviselnek. Bebesi György (N. V Juhnyova kutatásait felhasználó) tanulmányából (A pétervári zsidók) kiderül, hogy a főváros zsidó népessége jelentősen urbanizáltabb volt, mint a nem zsidó népesség, és aránylag nagy volt benne az értelmiségiek aránya. Krausz Tamás Az októberi forradalom és a zsidókérdés Szovjet-Oroszországban c. írásában rámutat: az éles antiszemitizmus erősen radikalizálta a zsidó értelmiséget, amelynek tagjai azonban (egyébként hasonlóan a Nyugathoz) nemcsak a baloldalon politizáltak (bár itt a legszámosabban), hanem szinte mindegyik politikai pártban, ahol ez lehetséges volt számukra. Ugyancsak Krausz mutat rá, hogy a cári hatalom által ösztönzött „modernizáció" kárvallottjait a bizonyos kormányzati körök ösztönzésére létrejött populista „feketeszázak" a zsidók ellen forduló, véres tömeggyilkosságokba torkolló pogromokkal igyekeztek „kárpótolni". (A pogromok valóban a maguk szörnyűségében sajátosan oroszországi jellegűek voltak s zömmel a „letelepedési zóna" ukránok által lakott területein került rájuk sor. Búzás Mária érdekes tanulmánya szól róluk; ismertetvén a „pogromszervezés" manipulatív mechanizmusát is.) A pogromok ellenére is azonban a zsidó értelmiség egy része a politikai jobboldalon, a „fehérek" táborában működött. Ezt megtehette, mert ezek az ellenforradalmi erők sem álltak faji alapon és több vezetőjük is elítélte a zsidógyűlöletet. (Ld. Halász Iván tanulmányát: „Zsidók az ellenforradalomban".) Az előzmények után aligha lehet azon csodálkozni, hogy a zsidó értelmiségi fiatalok jelentós részben a bolsevikokhoz csatlakoztak, akiknek győzelme, mondhatjuk, hogy megmentette az oroszországi zsidók életét. Ez a csatlakozás azonban nem a zsidóság, hanem bizonyos forradalmi messianizmus jegyében történt. A bolsevikok erélyesen felléptek a Vörös Hadseregben is jelentkező antiszeímitizmus, pogromjelenségek ellen és a zsidó foglalkozási struktúra megváltoztatására törekedtek — mezőgazdasági telepek létrehozásával. (E törekvéseknek legalábbis Napóleonig és I. Sándor cárig visszavezethető múltja van — tehetjük hozzá. Az eredmény azonban mindig elmaradt.) Az antiszemitizmust — Lenin szándékai ellenére — a bolsevikok sem számolhatták fel, de ennek érdekében mindent megtettek. A különböző, szociáldemokrata és cionista zsidó (munkás) szervezetek léte nem illett bele a bolsevik politikai spektrumba. E szervezetek feloszlatása már csak idő kérdése volt és a továbbiakban meg is történt. (A szociáldemokrata Bund történetét a forradalmi időszak vonatkozásában Kolontári Attila dolgozta fel, míg Vig Enikő a cionista szervezetek. Pusztai Viktória pedig a mezőgazdasági kollektívák történetét taglalja.) Krausz Tamás a kutatások jelentős részét a következőkben összegzi: „A szovjet zsidók sorsa — a forradalom perspektívájából tekintve — rosszabb lett, mint amilyennek a bolsevikok elképzelték és amilyenné maguk is formálták, s kevéssé vigasztaló, hogy Európában a zsidók nagy tömegei végül is csak a Szovjetunió meg nem szállt területein kerülhették ki a fasizmus és konkrétan az