Századok – 1996
Történeti irodalom - Mezey Barna: A magyar polgári börtönügy kezdetei (Ism.: Stipta István) II/453
454 TÖRTÉNETI IRODALOM 454 jogtudományban az átlagosnál jobban kísért a visszavetítő gondolkodás veszélye, hiszen a jogi normák formai hasonlósága azt a látszatot keltheti, hogy az intézmények folytonosak, vagy csupán kis mértékben módosultak. Mezey Barna könyvének egyik módszertani érdeme, hogy kerüli a retrospektív megközelítést, van bátorsága a szakirodalomban szinte általános jogfolytonossági szemlélettel szemben kimondani, hogy a korszerű magyar börtönügyi rendszer adaptáció eredményeként jött létre. Az első hazai börtönügyi monográfia szerzője könyve második fejezetében a magyar börtönügyi reform nemzetközi hátteréről ír. A felvilágosodás eszmekörében fogant és német földön konkrét jogelvvé formált javítási eszme a büntetés végrehajtása terén is döntő változást eredményezett. A büntetés célja ezentúl már nem az elkövető kirekesztése, hanem megjavítása volt, a retorzió kiválasztásakor emberiességi szempontok is érvényesültek. Az emberi szabadságnak lassan értéke lett, elvonása a társadalom felfogása szerint is joghátránynak minősült. Az elméleti igények nyomán megszülettek a különböző rendszerű börtönök, amelyek kezdetben az őrzési körülmények humanizálására és a rabok egymás közötti kapcsolatának kizárására törekedtek. A könyv részletezi a kialakult börtönmodellek főbb ismérveit, és áttekinti a mértékadó szakirodalmi álláspontokat. Különösen érdekes a korabeli Európa börtönügyi helyzetének elemzése, amelyből kiderül, hogy a haladás élvonalában lévő országok rendkívül változatos végrehajtási módokat dolgoztak ki, a választott rendszert saját körülményeikhez igazították, szükséghez képest gyakran változtatták. A hazai fejlődésre döntő befolyást gyakorló osztrák megoldás talán alaposabb elemzést igényelt volna, de a leírtakból így is egyértelmű, hogy a fogházjavító eszmék komoly visszhangra találtak és nagy részben intézményesültek a forradalmi idők után komoly rabtartási gyakorlatot szerző szomszédunknál. A szerző a művészettörténet figyelmére is érdemes kitérőt tett a börtönépítészet területére, amikor összefoglalta a börtönépítés terén érvényesülő területkiválasztási elveket és cellakialakítási megoldásokat. A könyv harmadik fejezete („Osztrák börtönügyi politika Magyarországon") eredményes kísérlet az osztrák-magyar viszony e kényes területének tárgyilagos megközelítésére. Országunkat ért súlyos sérelmek ellenére sem lehet tagadni, hogy a korszerű büntetésvégrehajtási rendszer alapjait ebben az időszakban az önkényuralom teremtette meg. Az 1852-es osztrák büntetőtörvény a szabadságvesztést már főbüntetéssé nyilvánította, és két év múlva megjelent a fogházak berendezéséről és a foglyokkal való bánásmódról szóló rendelet is. Ezek után az 1860-ban visszaállított Helytartótanács sem mellőzhette a kérdés rendezését, igaz, ennek sikere nagy részben az autonómiájukat visszanyert vármegyéken múlott. A korabeli államszervezet működésére is jellemző adalék a börtönúgy országos és területi felosztásának erre az időre eső kísérlete. Az önkormányzatukat védő vármegyék ellenállása miatt nem alakulhatott ki országosan egységes szemlélet, a tárgyi feltételek lényegesen különböztek, a rabokkal szembeni bánásmód törvényhatóságonként eltérő volt. Az 1867-ben megalakult kormány csak egy centralizált, azonos elvekre épülő, központi hatáskörbe vont igazságszolgáltatási rendszerrel biztosíthatta a korszerű büntetéstani elvek érvényesülését. Ez derül ki abból a részletesen elemzett helyzetfeltáró miniszteri biztosi jelentésből is, amelyet Tauffer Emil és Csillag László az alkotmányos időszak első évében készített. Horvát Boldizsár igazságügy-miniszter máig példaadó módon reformtevékenységét a helyzet elfogulatlan, minden fontos részletre kiterjedő felmérésével kezdte, amikor a korabeli börtönviszonyok helyszíni felülvizsgálatát rendelte el. Az erről készült összegző jelentés a korabeli kriminalitás társadalmi vonatkozásairól is sok információt kínál, így helyeselhető, hogy a szerző a szűkebb tárgyköréhez szorosan nem kapcsolódó részeit is elemzés alá vonta. Jól egészíti ki az országos helyzetképről írtakat a korabeli magyar tudományos nézeteket összefoglaló fejezet, amely cáfolja azt a közismert álláspontot, ami szerint börtönügyben Eötvös József 1842-es könyve óta jelentős mű nem született. A kiegyezés után elkerülhetetlenné vált a börtönügy radikális átalakítása. Elengedhetetlen része volt ez az átfogó igazságügyi reformnak, a gyakorlat is kényszerítő módon követelte az átalakítást, az ügy lassan már nemzet: becsületünket érintő kérdéssé vált. Nehezen dönthető el, hogy napirendre tűzését a tudományos mozgalmak, az előremutató kormányzati politika vagy a társországhoz való felzárkózás igénye ösztönözte-e jobban, tény, hogy a kora dualista korszak igazságügy-miniszterei kivétel nélkül fontos helyet szántak neki. Igaz, nem született törvényi szintű jogforrás a büntetésvégrehajtási jogról, erre csupán 1993-ban került sor. Mégis jogszabályok egész sora foglalkozott a börtönök belső viszonyainak átalakításával, felügyeletük kérdésével. Az 1869. évi szolgálati utasítás a korszellemmel egyező módon szabályozza a fegyintézetek belső életét, a rabokkal való bánásmódot, az irányító hivatalnokok és felügyelő személyzet szolgálati viszonyait. Az 1871:XXXIII. tc. ügyészségi hatáskörbe utalta a törvényszéki fegyházak feletti felügyeletet,
