Századok – 1996

Közlemények - Richly Gábor: Magyar katonai segítségnyújtás az 1939–40-es finn–szovjet háborúban II/403

MAGYAROK A FINN-SZOVJET HÁBORÚBAN 407 nak programjával vették át a kormányrudat, miközben Magyarország sajátos módon a harmincas évek második felétől mégis mind szorosabb szálakkal kapcsolódott Németországhoz, egyre csökkentve a „szentistváni alkotmány" demokratikus elemeinek körét. Teleki Pál fék-szerepre szánt kormánya ráadásul — sokak számára váratlanul — egy újabb nehézséggel is szemben találta magát. A kormánytámogatás megerősítése érdekében kiírt májusi országgyűlési választásokon ugyanis az „óvintézkedések" ellenére a szélsőjobboldali ellenzék soha nem látott sikerrel szerepelt. A nemzetiszocialista pártok együttes parlamenti helyeinek száma majd félszázra emelkedett. Az országházban masírozó egyenruhás nyilas képviselők félreérthetetlenül jelezték, hogy a revíziós lázban égő, az első bécsi döntésért (és részben Kárpátalja visszatéréséért is) Németországnak hálás magyar közvélemény nem feltétlenül lesz partner Telekiék óvatosabb elképzeléseire. Emellett a látszólag megerősödött kormánypárti többség erejében — a Magyar Elet Pártjának mandátumszáma 183-ra nőtt a 120 mandátumot bíró Nemzeti Egység Pártjához képest — sem bízhattak felhőtlenül Telekiék, mert a párton belül még az ellenzék térnyerésénél is veszélyesebb jobbratolódás következett be. Egyes számítások szerint а МЕР képviselői közül legalább száz a kormányfőénél jobboldalibb politikát sürgetett, s az ún. disszidensek, valamint a konzervatív Bethlen-frakció távozása után kétségesnek tűnt, vajon ellensúlyozható-e a párton belül ez a tendencia.19 Az új kormány, hogy „kifogja a szelet" a túlzottan megerősödött nyilasmozgalom „vitorlájából", a társadalom különböző csoportjait megcélzó szociális törvényhozás előkészítése mellett többek között házszabály-módosítást, valamint új zsidó- és sajtótörvényt is tervbe vett, de az ún. nemzetpolitikai propaganda új alapokra helyezésétől is sokat várt.2

0

E propagandamunka részeként Telekiék tehát nemcsak az előzőekben tárgyalt külpolitikai megfontolásokból, hanem belpolitikailag is feltétlenül előnyösnek tarthatták, ha Magyarország ismételten olyan akciókba kezd, melyek — nem utolsósorban az érzelmekre hatva — széles társadalmi tömegek előtt tudják meggyőzően reprezentálni a kormány Németországtól független, „erkölcsös" politizálásának lehetőségét és időnkénti szükségességét. Ebből a megközelítésből is értékelhetjük a lengyeleknek nyújtott segítséget — hiszen a sokévszázados lengyel-magyar barátság romantikája szinte mindenkit megérintett —, és hasonlóképpen a „finn testvérnép" érdekében körvonalazódó kezdeményezések felkarolását, támogatását. A nyilvánvalónak tűnő külpolitikai komplikációk ellenére — hiszen Németország állásfoglalása a finn-szovjet háborúban közismert volt — a máskor oly aggályos közigazgatási szervek nem gördítettek akadályokat az országszerte szerveződő gyűjtések, megemlékező összejövetelek elé, sőt országos toborzás indulhatott, és a finn-témájú, Németországra nézve meglehetősen kellemetlen vezércikkek is mindennaposak lehettek, bár a december 10-én életbe léptetett ún. fakultatív cenzúra az ország „külpolitikai érdekeit érintő" írásokat továbbra is előzetes engedélyeztetéshez kötötte. Sőt mi több, egyes kormányközeli lapoknak a finnországi drámáról tudósító vezércikkeit — talán nem minden célzatosság nélkül — a Szovjetunió és Németország viszonyának „mind bensőbbé válásáról" szóló címoldalas rövidhírek kísérték.2

1

Ily módon a társadalom legszélesebb rétegeihez közvetíthették a felismerést, hogy