Századok – 1996
Közlemények - Makkai Béla: A magyar kormányzat „Bosniai actio”-ja (1909–1919) II/341
352 МАК KAI BÉLA A legnagyobb érdeklődést mégis Stadler érsek lapja mutatta, amely néhány nappal a zavargást követően „a rendőrség asszisztensedként, s immár „elfajzott bunyevác horvát"-ként említette Balassát, s elutasította annak kérését, hogy közöljék helyreigazító nyilatkozatát.93 A szerb sajtó reagálásaiban a Balassa-ellenes hajsza a nagyhorvát körök aspirációival volt összefüggésbe hozható. A Srpska Rijeő közölte, hogy Balassa főnökének ígéretet tett, hogy amennyiben az garantálni tudja testi épségét, óráit továbbra is hajlandó megtartani. A lap nemcsak az alku-ajánlat inkorrekt kiszivárogtatásáért marasztalta el Kudlich igazgatót, de a saborban elhangzottakra hivatkozva állította, hogy a tüntetésre is a gimnázium vezetője kért engedélyt, vagyis felelőssége vitathatatlan az eseményekben.9 4 A Narod című szerb lap ugyancsak Balassa pártjára állt, hírt adva arról, hogy Bakó Gyula, helyettes tanár a diákokkal vállalt tüntető szolidaritásával igyekezett .jogalapot" teremteni kollégája állásának elnyerésére.9 5 Az ügy ezzel nem ért véget, a feltüzelt diákság ugyanis éppen március 15-i[!] gyűlésén tiltakozó sztrájkról határozott. Ezzel kapcsolatosan egy manifesztumot is közzétettek, amely a Hrvatska Zajednicában jelent meg.96 Ebben követelték a gyűlölt Balassának, mint a február 19-i események egyik kiváltójánakf?!] elmozdítását, hogy ne folytathassa magyarosító tevékenységét, egyben garanciát kértek a megmozdulásban és a sztrájkban részt vett diákok és a velük szimpatizáló tanárok büntetlenségére.9 7 A közlemény fontos és új eleme: egy magyar pedagógus megbélyegzése azzal, hogy közhasznú hivatásit a délszláv diákok elnemzetlenítésének céljával gyakorolja. Ez a vád mindamellett, hogy nem állt ellentmondásban sem a magyar nagyhatalmi tervekkel, sem pedig a szűkebben vett Magyarországon megvalósítani szánt iskolapolitikai elképzelésekkel, nyilvánvalóan igaztalannak, legalább is túlzónak minősíthető. Különösen, ha az eredményeket vesszük alapul, hiszen ebből a szempontból a magyarságra nézve összehasonlíthatatlanul kedvezőbb népességi erőviszonyok között s jelentősebb anyagi és személyi feltételekkel zajló horvátországi akció sem volt „sikeres". Még inkább irreális törekvés lett volna tehát magyarosítani Bosznia-Hercegovinában. Ennek az összefüggésnek a belátásától függetlenül azonban az annektált tartományok magyarellenes politikai erői (horvátországi ,,import"-ból) kétségtelenül hatásos jelszó birtokába jutottak. Itt szándékosan nem emeltük ki a Frank-párt boszniai megfelelőjét, hiszen a délszláv egységtörekvéseknek — lett légyen szó annak trialista/nagyhorvát, vagy jugoszláv/nagyszerb irányzatáról — Budapest — a dualizmus és területi integritás alapján állva — következetes ellenzője volt. Az megint más kérdés, hogy a boszniai szerbek taktikai okokból (a horvátok megerősödésétől tartva) csakugyan „a magyarok szövetségesei"-ként foglaltak állást az itt tárgyalt konfliktusban, s nem csak a sajtóban, de a tartománygyűlésben is.98 Mindezek után érthető, hogy a magyarosítás-váddal csupán a boszniai horvát lapokban találkozhatunk, miközben annak „gyümölcseit" a szerbek is élvezték. A bosznia-hercegovinai magyar iskolákat az asszimilációs fenyegetettségről szóló újkeletű tétel éles támadások középpontjába állította. Az újságok hasábjain megjelentek a Szlavóniai Akcióból már jól ismert fordulatok, többek között, hogy a magyar alapítású iskolákban janicsár-nevelés zajlik, mivel a beiskolázottak —
