Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

A BRIT KÜLPOLITIKA ÉS A „MAGYAR KÉRDÉS" 1914-1946 3 313 Mi volt, mi lehetett e kettősség oka? Nyilvánvalóan az, hogy — az I. világháborútól eltérően — Anglia nem akarta előre elkötelezni magát különböző területi megoldások mellett, hanem szabad kezet kívánt biztosítani magának a háború utáni általános európai újrarendezés idejére. A londoni magyar követtel folytatott 1941. február 7-i eszmecseréje során Eden ezt elég világosan ki is fejtette. ,Anglia tartós, tehát emberileg lehetséges igazságos békét kíván", és ezért — mondotta — egy „új trianoni békéről szó sem lehet". Ugyanakkor Nagy-Britannia erkölcsi kötelessége az is, hogy elsősorban saját szövetségeseit támogassa, azokat, „kik nyíltan melléje álltak, kik ellenszegültek a német erőszaknak". Azok az államok viszont, amelyek a német követeléseknek eleget tesznek, s különösen azok, amelyek kényszer nélkül, önként tesznek eleget, nem számíthatnak Anglia jóindulatára. Eden kérte, hogy ezekről a szempontokról a követ feltétlenül tájékoztassa Horthyt.124 Barcza természetesen haladéktalanul továbbította Eden közléseit, s egy másik jelentésében beszámolt arról is, hogy a szélesebb értelemben vett angol szellemi-politikai eliten belül milyen Magyarország megítélése. Két nagy csoportot és két tipikus véleményt különböztetett meg. A „radikálisok" szerint Magyarország egy ideig ügyesen és becsületesen lavírozott a két hadviselő fél között, magát egyik oldalnak sem kínálta fel, s nem adta el. Addig, amíg így járt el, minden rokonszenvet megérdemelt. Azzal azonban, hogy 1940 novemberében minden komoly kényszer nélkül csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez, Anglia ellenfelei közé állt, és „ezzel eljátszotta minden jogát arra, hogy angol-amerikai győzelem esetén más elbánásra számíthasson, mint Anglia nyílt ellenfelei". Ezért ettől a csoporttól — bár azt ők is elismerték, hogy Trianonban történtek „hibák és tévedések" — maximálisan annyi remélhető, hogy a „legszigorúbban vett néprajzi alapon csakis oly területek visszacsatolását fogja helybenhagyni, melynek lakossága túlnyomóan és összefüggően magyar, többet semmi esetre sem, mert más indokokat el nem fogadhat". A „mérsékeltek" ezzel szemben méltányolták a Magyarországra nehezedő külső nyomást, nem felejtették el, hogy a német orientációval szemben egyetlen európai ország — beleértve Angliát — sem tudott alternatívát kínálni, s ezért úgy vélték, hogy „Magyarországot továbbra sem lehet teljesen ellenséges államnak tekinteni". A két ország és népe között régi múltra visszatekintő rokonszenv áll fenn, és ezért a háború után „végre igazságot kell majd tenni Magyarország és szomszédai között, akik 1919-ben jogtalanul és józantalanul szétdarabolták, már csak azért is, hogy a Duna medencéjében béke legyen, ami angol érdek".125 Barcza becslése szerint — és ezt számos más dokumentum is bizonyítja — a „magyarbarátok" vagy „mérsékeltek" már 1941 elején is kisebbségben voltak a „cseh- és románbarátokkal", vagyis a „radikálisokkal" szemben. 1941 áprilisától, amikor az ismételt angol figyelmeztetések ellenére Magyarország Bulgáriával és Olaszországgal együtt csatlakozott a Jugoszlávia elleni német támadáshoz, s Anglia ezért megszakította velünk a diplomáciai kapcsolatokat, a Magyarországgal rokonszenvezők száma nyilvánvalóan még tovább csökkent. 1941. április 16-án, amikor a magyar követ búcsúlátogatáson járt Edennél, a Foreign Office vezetője kertelés nélkül tudomására adta, hogy a Jugoszlávia elleni támadás „örökös