Századok – 1996
Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273
A BRIT KÜLPOLITIKA ÉS A „MAGYAR KÉRDÉS" 1914-1946 3 301 ségvállalásnak az elkerülésére, amelynek betarthatóságával kapcsolatban már ekkor sokakban kételyek merültek fel. A brit politikai élet néhány kormányzati felelősség nélküli, ám tekintélyes személyisége ugyanakkor rokonszenvéről biztosította Rothermere-t. A támogató nyilatkozatok közül legnagyobb jelentősége Lloyd George szeptember 8-i nyílt levelének volt. Anélkül, hogy konkrétumokba bocsátkozott volna, az ex-miniszterelnök ebben kifejezte azon meggyőződését, hogy számos tökéletlenségük miatt a békeszerződések módosításáról gondolkodni nemcsak lehetséges, hanem szükséges is.78 Mellette ismét megszólalt Lord Newton felsőházi tag, aki 1920-as állásfoglalásainak szellemében — Rothermere-hez hasonlóan — ezúttal is amellett tört lándzsát, hogy Magyarországnak vissza kell kapni a „tisztára magyar területeket".7 9 Néhány hónap múlva Harold Temperley, az 1919-es brit békedelegáció egyik katonai szakértője és a békekonferencia egyik első krónikása kapcsolódott be a vitába. A határok mentén — állapította meg tanulmányában — „a gondos újraértékelés ... feltárná olyan kis magyarlakta területek létezését, amelyeket nyugodtan vissza lehetne adni Magyarországnak".80 A magyar határok nyílt és hónapokig tartó vitatása mozgásba hozta azt a magyarbarát képviselőcsoportot is, amely a parlament két házában már 1920-21-ben megszerveződött, ám a békeszerződés ratifikációja óta nem igen hallatott magáról. Most újrarendezték soraikat; látogatásokat szerveztek Magyarországra és a volt magyar területekre, s az ősz folyamán (1927-ben) javaslatot tettek egy a magyar határok felülvizsgálatával megbízandó döntőbíróság (Arbitral Tribunal) felállítására.81 Az angol kormány a vita későbbi szakaszaiban is megőrizte kívülállását. A kampányt ugyan helytelenítette, de a nyilvánosság előtt sem pro, sem kontra nem nyilatkozott. Politikája továbbra is arra irányult, hogy „megkísérelje megértetni Magyarországgal, hogy a békeszerződést tiszteletben kell tartani", és hogy „a békéhez és a felvirágzáshoz vezető igazi út a kölcsönös meg nem támadási és a Locarnóban aláírt döntőbírósági szerződések mintájára aláírandó megbékélési egyezmény megkötésén át vezet". Ugyanakkor — és ez új momentum volt — a Külügyminisztérium illetékes munkatársai egyre inkább kezdték belátni, hogy a Magyarország és szomszédai közötti ellentétek valószínűleg áthidalhatatlanok, és ezért „az európai biztonság locarnói elvei" Közép- és Kelet-Európában „aligha tehetők át a gyakorlati politika síkjára".8 2 Az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság két irányban módosította Anglia Közép- és Kelet-Európa-politikáját. A térségbe irányuló tőkekihelyezések és a különböző kereskedelmi tranzakciók iránti érdeklődés tovább csökkent, s a szigetország meghatározó gazdaságpolitikai irányelve 1930-31-től még kizárólagosabban a birodalmon belüli „autarch" áruforgalom lett. Az életbe léptetett preferenciák miatt a birodalmon kívülről ehhez igen nehéz, úgyszólván lehetetlen volt csatlakozni.83 A régió iránti „korlátozott érdeklődés és kötelezettségvállalás" átalakulása érdektelenséggé éppen a magyar válság kezelésében is jól tükröződött. Ugyanaz az angol pénzpiac, amely — kormányzati nyomásra — 1923-24-ben oly jelentős részt vállalt a magyar gazdaság szanálásában, 1930-31-ben — politikai kényszertől szabadon — szigorúan rentabilitási alapokra helyezkedett, és következetesen elhárította a magyar kormány nagyobb összegű kölcsönkérelmeit.8 4
