Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

A BRIT KÜLPOLITIKA ÉS A „MAGYAR KÉRDÉS" 1914-1946 295 a szakértőknek. Curzon ezt elutasította, viszont felkérte Leepert, hogy adjon szakvéleményt „két különleges területről", a Székelyföldről és a Csallóközről. Önmagához, illetve a Csehszlovák Bizottság tavaly tavaszi döntéséhez hűen Leeper amellett tört lándzsát, hogy a Csallóközre, illetve a Duna déli ágára gazdasági és stratégiai okokból Csehszlovákiának feltétlenül szüksége van. Nélküle Pozsony és Komárom lakossága éhínségnek lenne kitéve. Az Ipolytól keletre pedig a vasútvonalak miatt kellett eltérni az etnikai határtól. A vitában Berthelot ezeket az érveket még megtoldotta azzal, hogy „Csehország igényeit nem vették teljes mértékig figyelembe és Benes úr eltekintett a követeléseitől, amikor csak lehetett, hogy ne kerüljenek magyarok Csehszlovákiához". Gróf Vanutelli Rey olasz delegátus ezzel szemben arra emlékeztetett, hogy Budapest még így is nagyon közel van az új határhoz, mire Berthelot azzal vágott vissza, hogy Belgrád stratégiai helyzete sem előnyösebb. A francia és az olasz delegátusok közötti szópárbajnak véget vetve Lord Curzon Leeper javaslatát terjesztette elő áthidaló megoldásként. Vagyis azt, hogy a békeszerződés aláírása előtt ne lehessen újratárgyalni a magyar határokat, ellenben ha a határmegállapító bizottságok „alapos helyszíni vizsgálat eredményeként úgy találnák, hogy bizonyos helyeken igazságtalanság történt, és módosításra van szükség, joguk legyen jelenteni véleményüket a Népszövetségnek". Bár ez a formula nyilvánvalóan nagyon messze állt Lloyd George és Nitti eredeti felvetésének szellemétől, Berthelot ezt is csak azzal a megszorítással fogadta el, hogy a határmegvonás szakértők által kidolgozott alapelveinek „sérthetetlennek kell maradniuk". A határmegállapító bizottságok tehát csak arra kapjanak felhatalmazást, hogy egyes konkrét pontokon mutathassanak rá a módosítás szükségességére, de ne egész határszakaszokat vizsgáljanak felül. Az angol jegyzőkönyv ezt nem tartalmazza, de francia forrásokból tudjuk, hogy ugyanekkor döntötték el azt is, hogy a későbbi módosítás lehetőségét nem a békeszerződés szövegébe iktatják, hanem egy külön kísérőlevélben hozzák a magyarok tudomására. Az ún. Millerand-féle lettre d'envoi tehát nem francia, hanem angol kezdeményezésre született, s a francia kormányfő aláírása kizárólag azért szerepel a dokumentumon, mert ő volt a békekonferencia elnöke.58 A békekonferencia 1920. február-márciusi tanácskozásain képviselt következetlen brit álláspont ismét jól mutatta a miniszterelnök és a Külügyminisztérium vonalvezetése közötti különbséget, s az utóbbi meghatározó szerepét. A kormányfő etnikai érveire és méltányosságot követelő álláspontjára a „szakértők", illetve a külügyminiszter nemcsak nemet mondtak, hanem vétójuknak érvényt is szereztek. Mutatis mutandis ennyiben az 1919 tavaszi párizsi „képlet" ismétlődött. A magyar határok kérdésében a brit diplomácia nem saját miniszterelnökét, hanem vele szemben a franciákat támogatta. A Külügyminiszterek és Nagykövetek Tanácsának március 8-i döntését — Nitti utasítására — az olasz delegátusok utólag megpróbálták Magyarország javára módosítani. Tekintettel azonban arra, hogy Lloyd George elfogadta a határozatot, akciójuk eleve kudarcra ítéltetett. De vajon mi okozta a brit miniszterelnök meghátrálását? Van olyan feltevés, hogy kompenzációs alapon a franciák ígéretet tettek a brit érdekek előnyben részesítésére a világ egy másik pontján.^