Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

A BRIT KÜLPOLITIKA ÉS A „MAGYAR KÉRDÉS" 1914-1946 281 A Habsburgok jogara alatti, s Ausztriából, Magyarországból, Csehországból és Jugoszláviából álló konföderáció eszméjét az a háború utáni területi rendezés kérdéseivel foglalkozó különbizottság is megvitatta és elfogadta, amely Lord Curzon, későbbi külügyminiszter elnöklete alatt 1917. áprilisában ülésezett. A dualizmust quadrangulummá változtató koncepciót ekkor a Foreign Office néhány olyan tisztviselője (például Sir George Clerk) is magáévá tette, akik addig a cseh és a délszláv szeparatistákhoz álltak közel.28 Drummond memoranduma, a külügyi államtitkárok véleménye és a területi ügyekkel foglalkozó különbizottság állásfoglalása a Paget-Tyrrell-bizottság előterjesztéséhez hasonlóan a brit kormánykörök berkein belül maradt. Arról azonban, hogy a színfalak mögött az 1916 végére, 1917 elejére kikristályosodott Monarchia-politika átértékelése van folyamatban, az újságolvasó közvélemény is értesülhetett. Nem kisebb személyiség, mint maga az új miniszterelnök, Lloyd George nyilatkozott ugyanis 1917. február 10-én úgy, hogy Anglia nem ellenzi, ha az új császár meg akaija tartani Magyarországot és Csehországot. „Bár szövetségeseink, azaz a románok, a szlávok, a szerbek és az olaszok oldalán kell állnunk, politikánk nem a teljes felosztás (sheer dismemberment) politikája" - mondotta.29 Lord Milner, későbbi gyarmatügyi miniszter 1917 márciusában adott inteijüjában, amely először Amerikában, majd májusban a brit Nineteenth Century-hen is megjelent, ennél jóval konkrétabban és bátrabban fogalmazott, „nem Csehszlovákiáért, Jugoszláviáért, a románokért vagy a lengyelekért léptünk háborúba. Persze meg kellene próbálnunk tenni valamit az autonómiákért stb., de nem kell erősködnünk, hogy addig fogunk harcolni, amíg aspirációik nem teljesülnek. Csehszlovákia, Jugoszlávia és a megnagyobbodott Románia létrehozása kivihetetlen és még az is nagyon kétséges, hogy az ilyen változások egyáltalán kívánatosak-e "nyilatkozta.30

Ezek után kevéssé meglepő, hogy 1917. július 24-i alsóházi beszédében Robert Cecil kifejezetten tagadta, hogy a Wilson elnök felhívására adott 1917. január 10-i válaszukban a szövetségesek a Monarchia nemzetiségeinek olyan értelmű „felszabadítása" mellett kötelezték volna el magukat, amely a Monarchia széttörését és független államok létrehozását jelentené.31 Az orosz bolsevista forradalom után, amely a szövetségeseket tovább gyöngítette, és amelynek következtében Németország előtt nyitva állt az út északon Szentpétervárig, délen pedig a Fekete-tengerig, az Osztrák-Magyar Monarchia ázsiója még inkább megnőtt. Jól tükröződött ez Eric Drummond Monarchiával foglalkozó második, 1917. december 10-i memorandumában. Míg az év elején egy némileg megcsonkított és négy tagállamból álló perszonálunió lehetőségét latolgatta, most — tulajdonképpen Károlyi Mihály néhány nappal korábban Svájcban megszellőztetett föderációs elképzelésének megfelelően — egy területileg megnövelt és öt tagállamból álló konföderáció létrehozására tett javaslatot. Az ötödik egység Galíciából és Orosz-Lengyelországból állt volna, s Szerbia beolvasztásával a délszláv tagállam is jelentősen megnagyobbodott volna. A Monarchia ilyen mértékű megerősítését Drummond az orosz forradalom, illetve Oroszország nagyhatalmi helyzetének prognosztizálhatóan tartós megrendülése miatt tartotta kívánatosnak. „Oroszországra mindezideig úgy tekintettünk, mint egy hatalmas sorompóra a keleti és délkeleti német terjeszkedés útjában. Valószínűtlennek látszik