Századok – 1996
Tanulmányok - Rainer M. János: A fiatal Nagy Imre (1896–1921) II/229
236 RAINER M. JÁNOS az egész város, amely így felkorbácsolt tengerhez hasonlított. Mi, fiatalok a lelkesedés tetőfokán álltunk, másokat is lelkesítettünk, buzdítottunk, harcra tüzeltünk.... Együtt úsztunk az árral, a néphangulattal. Mintha egész múltunkat, nevelésünket erre az egyetlen egy eseményre szánták volna."2 4 1915 augusztusában, három hónapi kiképzés után Nagy Imre menetszázada útnak indult az olasz frontra. Egy rövid időt az 5. hadsereg, majd a hadosztály tartalékában töltöttek, ezt követően tüzelőállást foglaltak a doberdói fennsík déli részén, Monfalcone falu közelében, nem messze az Adriai-tengertől. A második és harmadik isonzói csata közötti állóháborús időszakban, lövészárokharcban találkozott Nagy Imre az igazi háborúval.; r A terep sziklás, köves volt, vékony agyagréteggel borítva, amely vörös volt, mint a vér. Csukaszürke ruhánk hamarosan olyan lett, mintha vérbe áztatták volna. Fedezék alig volt, ásni a sziklás talajban nemigen lehetett. Inkább köveket raktunk egymás hegyére. Sokat kellett dolgozni csákánnyal, feszítővasakkal, hogy valamiféle fedezéket készíthessünk. A kövekbe vágódó ellenséges puskagolyó is vágta a követ, szórta a szikla szilánkjait. Hát még a gránát és a tüzérségi lövegek. A kőomlások több sebesülést és halált okoztak, mint az ellenséges lövegek." Októberig átmeneti szünet állt be, az olasz áttörés elakadt. „A tűzvonalak egymáshoz nagyon közel voltak, moccanni sem igen lehetett. Csak éjjel tudtunk egy keveset mozogni. Ilyenkor volt a váltás is, néma csendben, vigyázva, hogy a szurony és a lapát se koccanjon, hang nélkül vonultunk libasorban a dombokon föl, az állások felé. Velünk szemben ugyanazon az ösvényen jöttek a szanitécek, és hordták le a halottakat hordágyokon. Fel-fellibbentettük a rájuk takart köpenyt vagy pokrócot, s néha ismerős bajtársak halott arca meredt ránk."25 Október közepén az olasz hadsereg újabb áttörést kísérelt meg, megkezdődött a harmadik isonzói csata (október 18. - november 4.), amely egymaga több mint negyvenezer áldozatot követelt az osztrák-magyar hadsereg részéről.2 6 Majd nemsokára a negyedik (1915. november 10-től). ,A háborús gőz lassanként kezdett elszállni belőlünk. Itt volt a háború a maga valóságában, illúziók nélkül. Egy-egy hírhedt isonzói csata után a vallónában [sáncban, lövészárokban - a szerk.] borzalmasan megfogyatkozva, megdermedve álltunk a néma csendben, amely a felolvasott nevek nyomán támadt. Viselőik már nem voltak közöttünk."2 7 Ennek az ütközetnek a során Nagy Imre megsebesült: gránátszilánk érte a lábát. Felgyógyulása hosszabb időt vett igénybe: a ljubljanai, majd a horvátországi ogulini hadikórházba került. 1915 karácsonyát követően, amikor is édesanyja meglátogatta, közvetlenül a frontra, zászlóaljához való visszatérése előtt ezredorvosi kihallgatásra jelentkezett: mindenféleképpen el akarta kerülni az olasz frontot. Befejezetlen tanulmányaira hivatkozott (pontosabban, hogy szeretne vizsgát tenni a felsőkereskedelmi iskola második évfolyamának anyagából), s „szimulált" is: gyógyult sebesülésére „rájátszva" sántított. Szerencséje volt, a tartalékos katonaorvos visszairányította Székesfehérvárra. Ettől kezdve minden eszközzel az újabb frontszolgálat elodázására törekedett. „... Még az orosz frontot", amely az Isonzó-csaták húsdarálójából „lakodalomnak" tetszett, „se kívánta semmi porcikánk, s azon voltunk, hogyan lehetne minél tovább kihúzni a kádernél." Pedig a lábadozás múltával a menetzászlóalj
