Századok – 1996
Tanulmányok - Ormos Mária: Németország és Ausztria–Magyarország viszonya. Az új Mittel-Europa-terv 1917–1918 II/207
224 ORMOS MÁRIA raikus szinten maradt. A németek különösen felháborodtak egyébként azon, hogy Burian még annak a lehetőségét is felvetette, hogy Ausztria-Magyarország esetleg „szabad kezet" biztosít magának további politikájában. Az egyetlen engedmény, amit Burian tett, így hangzott: „Belülről...a vámunió nem látszik keresztülvihetőnek (Németországban és Ausztriában több kör átmeneti időszakot kíván); kifelé azonban a megegyezést vámszövetséggé lehetne feltupírozni." (Ez volt a módszer, amit majd 1931 elején az osztrák kancellár és a német külügyminiszter követett.) A német-osztrák találkozó tehát nem vezetett eredményre, és ebben az időben Bécsben már nagyon pesszimista nyilatkozatokat lehetett hallani. Midőn Hindenburg egyre csak követelte Ausztria lemondását Lengyelországról „a német Kelet fejlődése" szempontjából, Burian — Wedel szerint — kijelentette, hogy ő nem a német-osztrák házasság felbomlásától fél. „A válás veszélye nem áll fenn — mondta. О nem a válástól fél, ő a halálesettől fél, amikor az egyik házasfél egyedül marad." Valóban, június végefelé már szinte kitapintható volt a kettős monarchia agóniája. Romlott a katonai helyzete is. A Piave folyónál megmerevedett a front, és az osztrák-magyar hadsereg nem volt képes annak áttörésére, majd a június 15-én kezdett offenzíva kudarca után kénytelen volt a vonalakat visszavonni. A Balkánon gyülekeztek azok az antant-erők, amelyek Görögországból kiindulva új offenzívát kezdhettek. A március-áprilisi német offenzíva a nyugati fronton elakadt, majd nem sokára megérkezett az USA-ból a friss, jól felszerelt amerikai hadsereg. Sejteni lehetett, hogy Németország a háborút nem fejezi be győztesen. A Piavénái elszenvedett vereség után Wedel követ már tragikusnak látta Ausztria-Magyarország-helyzetét. „Senki sem kételkedhet benne — írta —, hogy Ausztria saját erejéből nem tud megmenekülni." Csak az segítene, ha Németország „bevonulna" oda katonailag, vagy „morálisan". Az utóbbin a követ voltaképpen politikai beavatkozást értett, és úgy gondolta, hogy el kellene ismerni a nemzeti „egyéniségeket" és a nemzeti jogokat. Wedel ezt olyan adunak gondolta, amely kiütné az antant kezéből a legfőbb ütőkártyát. A berlini politikusoknak azonban egyelőre a szemük se rebbent meg. Hiába érkeztek Bécsből a legriasztóbb hírek, hiába fordultak terveik ellen a németbarát magyar politikai tényezők is, a német autoritások még 1918 június-júliusában is továbbszövögették a nagy keleti térségre irányuló terveiket. Július közepén sor került még egy — és egyben az utolsó — német-osztrák találkozóra. Ezúttal az osztrák politikusok már mindenbe beletörődtek. Kedvenc eszméjüket, a preferenciális szerződést meg sem említették, és a német szerződéstervezeteket mind a gazdasági, mind a katonai kérdésekre nézve, alapjában véve elfogadták. Koerner kijelentette ekkor, hogy a gazdasági egység a háború által teremtett helyzet szükségszerű következménye, „és a jelenlegi időpont talán az utolsó, amelyben e szövetséget el lehet érni..." A két birodalom életében ez az utolsó alkalom volt, midőn delegációi találkoztak egymással. Ezt követően az érintkezés már elsősorban arra szorítkozott, hogy Bécset visszatartsák a fegyverszünet kérelemtől. Augusztus 8-án, a „német hadsereg fekete napján" azonban elkezdődött a nyugati fronton az amiens-i csata, amelynek során a brit hadsereg áttörte a német vonalat, majd ezt követően a
