Századok – 1996
Tanulmányok - Ormos Mária: Németország és Ausztria–Magyarország viszonya. Az új Mittel-Europa-terv 1917–1918 II/207
214 ORMOS MÁRIA dést mindenképpen kikényszerítik Ukrajnával, ezzel szemben a bolsevik delegációt vezető Trockijjal, ha kell, a szakításig is elmennek. Ludendorff erre az esetre „kilátásba helyezett egy közeli katonai akciót." Czernin ebbe belement (a császár húzódozása ellenére), ám a németeket mégis kínos helyzetbe hozta, midőn kerekperec feltette a kérdést, hogy „vajon milyen kötelezettségek származnak a mi szövetségi szerződésünkből a háború továbbfolytatására vonatkozóan." A német kancellár interpretációja szerint ez a kérdés arra irányult, hogy vajon Ausztria „meddig köteles továbbfolytatni a háborút a mi oldalunkon, ha az ellenség elismeri a mi területi sértetlenségünket". A válasz e kérdésre kiábrándító volt. Hertling kijelentette, hogy a területi sértetlenség a háború befejezéséhez nem elegendő, mert szükséges azon kívül a gazdasági háború befejezése és a gyarmatokkal a kapcsolat helyreállítása, és ehhez Ludendorff hozzátette, hogy az állagmegóvás, mint békecél egyáltalán nem jöhet számításba, mivel az egyenlő lenne a vereséggel. Ezek után Ausztria-Magyarországnak nem maradt esélye arra, hogy a szövetség felmondása nélkül befejezhesse a háborút, a németek viszont biztosak lehettek benne, hogy a kettős monarchia azt minden bizonnyal meg fogja próbálni. A német praktika egyébként Breszt-Litovszkban arra irányult, hogy Lengyelországot kelet felől minél kisebbre szorítsák vissza, és minél több területet adományozzanak a „baráti" Ukrajnának (amibe Belorusszia is beleértendő volt), mivel az utóbbiban a német befolyást garantáltnak látták. Miután viszont a németek által mintegy beprogramozott szakítás Trockijjal valóban megtörtént, Czernin előzetes hozzájárulása ellenére az esemény nagy megrázkódtatást váltott ki Bécsben, és a kettős szövetség addigi legsúlyosabb válságához vezetett.1 2 Császári táviratok követték egymást, a németek különmegbízottat küldtek Károlyhoz, aki azonban csak a szemrehányások özönét hallgathatta végig anélkül, hogy bármi eredményt ért volna el, mert mind a császár, mind Czernin leszögezte, hogy amennyiben a német hadsereg a békeszerződési tárgyalások miatt hadműveletet indít Oroszország ellen, abban Ausztria-Magyarország semmilyen körülmények között sem vesz részt. A németek tajtékoztak, de mivel a szövetség felbontásától tartottak, a feszültséget nem élezték tovább, hanem a béke helyreállítása érdekében némi mérsékletet és belátást mutattak a számukra kevésbé fontos román kérdésben. A Romániával folyó tárgyalásokon is ellentétek merültek fel ugyanis, és ennek során, amint az Károlynak egy február 20-án kelt leveléből megállapítható, a németek visszavonultak. Károly hálálkodott ezért a német uralkodónak, és arra kérte, hogy a német delegáció a gazdasági kérdésekben ne feszítse a húrt, hanem nyújtson segítséget ahhoz, hogy a békeszerződés megköthető legyen. „Egy csalódás a román kérdésben is — folyta^ta — itt olyan hangulatot váltana ki, amelynek feltétlenül kritikus következményei lennének." A levélnek is eléggé kritikusak voltak azonban a következményei, ha a Vilmos által ráfirkált széljegyzetek alapján ítéljük meg. Bosszankodva afölött, hogy a román ügyben kénytelen volt valamit engedni, e széljegyzetekben utat engedett egész mérgének, gyűlöletének és megvetésének mind a kettős monarchiát, mind annak uralkodóját illetően. Ilyeneket olvasni a lapszélen: „Mi azt a békét fogjuk megkötni, ami megfelel kiontott vérünknek és érdekeinknek! Aláírhatja velünk együtt!" — „Széthullással fenyeget!
