Századok – 1996
Történeti irodalom - Fallenbüchel Zoltán: Magyarország főispánjai 1526–1848 – Die Obergespanen Ungarns 1526–1848 (Ism.: Kőhegyi Mihály) I/177
TÖRTÉNETI IRODALOM Fallenbüchel Zoltán MAGYARORSZÁG FŐISPÁNJAI 1526-1848 - DIE OBERGESPANEN UNGARNS 1526-1848 Budapest, 1994. 171 о. Az utóbbi évtizedekben az archontológia nem tartozott a történettudomány kedvelt ágazatai közé, bár tagadhatatlanul születtek ebben a témában is részeredmények. Ezen a téren komoly változás — magyarán fellendülés — tapasztalható az utóbbi években. A szerző már jó ideje foglalkozik hivataltörténettel, amit Magyarország főméltóságai 1526-1848 című, 1988-ban megjelent kötete is bizonyít. Most Magyarország, Erdély és Horvát-Szlovénország főispánjainak jegyzékét állította össze. A munka alapjául — hogy milyen mértékben, azt csak sejteni lehet — Lendvay Márton Ignác 18. század végén készült, az Országos Levéltárban őrzött kézirata szolgált, melynek gyűjtési köre azonban nem terjedt ki a régi Magyarország valamennyi vármegyéjére. A kéziratot tehát ki kellett egészíteni egyéb forrásokból — Somogyi Zsigmond, Nagy Iván, Szinnyei József közkézen forgó kézikönyvei mellett —, tiszticímtárakból, kalendáriumokból, vármegyei monográfiák adataiból. S ezen a ponton támad a használónak a legnagyobb hiányérzete. Miért nem a tízezerszámra rendelkezésünkre álló levéltári forrásokban nézett utána a szerző a hiányos, vagy első ránézésre is kétséges adatoknak? Sokszor még a múlt század utolsó harmadában megjelenő megyei történelmi társulatok sorozatait sem hasznosította, pedig ezekben tárgyára nézve nemcsak szórvány adatokat talált volna, hanem kifejezetten témájával foglalkozó feldolgozásokat (Iványi István: Bács és Bodrog vármegyék főispánjainak névsora. Bács-Bodrogh Vármegyei Történelmi Társulat Evkönyve, 1893.). A könyv legsikerültebb része a — dicséretes módon kétnyelvű — bevezető tanulmány, melyben a szerző a főispáni tisztség történetét kíséri nyomon. Közismert, hogy a főispánság gyökerei Szent Istvánig nyúlnak vissza, s az ország területi igazgatásának gyakorlatával függenek össze. Az eredetileg frank-germán gyökerű intézmény a századok folyamán több átalakításon ment keresztül, ahogyan azt a változó idők megkívánták. A 15. században — a középnemesség súlyának megnövekedésével — a főispáni tisztség veszít súlyából. Helyette az alispán (vicecomes) igazgatja a megyét, a sokszor távollévő, esetleg nem is a megyében lakó főispán helyett, annak megbízásából, valójában pedig a helyi középnemesség akarata szerint. Ez főleg Mátyásnak új, a királyi hatalmat támogató, megbízható arisztokráciát teremtő törekvései nyomán válik általánossá. A Mohács előtti évtizedekben megnőtt az érsek-, illetve püspök-főispánok száma, szerepe (Esztergom, Bács, Baranya, Bihar, Heves, Győr, Nyitra, Veszprém), mert ők tűntek az államhatalom szempontjából megbízhatóbbaknak. Ezt felismerve, a Habsburg uralkodók hosszú időre megerősítették az egyházi hierarchia tagjai által betöltött főispáni állásokat, sőt örökösen (perpetuus supremus comes) egyházi méltósághoz kötötték azokat. A főispáni szék betöltése ebben az időben is királyi jog maradt, de a tényleges hatalmat gyakorló alispánt az 1548. évi 70. törvénycikk alapján a megyei közgyűlés választja. A bevezető legérdekesebb, és egyben új eredményt hozó része az a megfigyelés, illetve adatsor, melyben a szerző azt igazolja, hogy az egyes nemzetségek milyen arányban töltötték be a főispáni tisztséget. A levont következtetések roppant figyelemre méltóak. A csaknem 430 világi főispán közül az 1526-1848. évi időszakban 227 — tehát a nagy többség — tizenkét nagycsalád tagjai közül került ki. A főispánok jogkörét, illetve hatalmát a nemesi vármegye messzemenően korlátozta a kialakult autonómia révén, mely a tényleges hatalmat az általa választott alispán kezébe adta, s így nyilván a megye nemességének érdekeit képviselte. A Rákóczi-szabadságharc alatt, és a közvetlen utána következő időkben a főispán hatásköre elvileg nem csökkent ugyan, de azzal, hogy gyakran egyazon személy több, egymástól egészen messze eső megyék főispáni címét viselte, s ugyanakkor még valamely országos méltóságot (tárnokmester, országbíró) is betöltött, feladatát gyakorlatilag képtelen volt maradéktalanul teljesíteni. Az áldatlan helyzeten Mária Terézia megpróbált úrrá
