Századok – 1996
Közlemények - Gáspár Ferenc: A kiskunhalasi tragédia. (1944 okt. 11.) VI/1473
A KISKUNHALASI TRAGÉDIA (1944. OKT. 11.) 1499 gyakorta magas kitüntetésekkel rendelkező tisztek, közkatonák, a fiatalabb évjáratok olyan tagjai, akik még fegyveresen vettek részt a Felvidék, a Kárpátalja, Észak-Erdély visszacsatolásában, ezután katonai egyenruhájuktól, kitüntetéseiktől megfosztva, saját civil ruhában, ásóval és lapáttal felszerelve, sárga karszalaggal megbélyegezve, emberi méltóságukban naponta megalázva kényszerülnek élni alantas, sötét ideológiáktól megfertőzött parancsnokok és keretlegények kezei alatt. Az igazsághoz tartozik, hogy a parancsnokok és keretlegények között is akadtak — nem kis számban — olyanok, akik nem voltak a bűnös ideológiák rabjai, és emberként igyekeztek bánni az alájuk beosztott munkaszolgálatosokkal. Sajnos, ők voltak a kevesebbek, akik sokszor felsőbb parancsok megtagadására kényszerültek, hogy emberi tisztességüket megőrizzék. A háborúk az emberiség történetében mindig és mindenütt súlyos szenvedésekkel, áldozatokkal jártak és járnak. Ezek között a megaláztatásoknak, a kiszolgáltatottságnak az az útja, amelyet a magyarországi zsidó munkaszolgálatosoknak végig kellett járni, szinte példátlannak mondható. A józan ész törvényei alapján egy háborúban résztvevő országnak mindenütt szüksége van a katonák mellett a szakképzett emberekre, beleértve még a szó művelőit is. A második világháborúba sodort Magyarország akkori vezetői fittyet hánytak a józan észre, és a zsidó vagy zsidónak minősített százezrek munkaerejét, tudását, képességét elprédálták minden haszon, értelmes cél nélküli munkákra, kiszolgáltatva az ország számára fontos értékek hordozóit az esztelen gyűlöletnek. Ezzel az eljárással nem csupán a munkaszolgálatba kényszerítetteknek okoztak kárt, hanem az egész országnak. Valójában semmi csodálkozni való sem lehetne afelett, ha a háború befejezése után az életbenmaradt és hazatért volt munkaszolgálatosok egy része — akiknek időközben elpusztították egész családját, elrabolták lakását, ingóságait, minden vagyonát — az átéltek hatására kereste, kutatta szenvedéseiknek közvetlen okozóit. Hogy a hazatértek mekkora hányada vett részt az ilyenfajta kutatásban, nem lehet megállapítani. A volt munkaszolgálatosok egy része haraggal a szívében hátat fordított annak az országnak, amely kitagadta fiai közül, mások egyéni helyzetükkel kevésbé törődve, a közösség érdekében kívántak tevékenykedni olyan területeken is, amelyből korábban ki voltak zárva. 1945 után megindul a számonkérési eljárás, amelynek során a népbíróság előtt kellett számot adni cselekedeteikről a zsidó munkaszolgálatosokkal kegyetlenül bánt parancsnokoknak, keretlegényeknek. Az ország akkori viszonyai között — különböző meggondolások alapján — az eljárás megindítói nem vetettek számot olyan problémákkal, amelyek azután a gyakorlatban a felszínre kerültek és rontották a számonkérés hitelét. Nem vették figyelembe azt a józan észnek megfelelő követelményt, amely kimondja: senki sem lehet bíró a saját ügyében! Ezt az álláspontot fejtette ki és indokolta meg a konkrét helyzetre vonatkozóan Bibó István már idézett munkájában. 1945 után a megindult számonkérési eljárásban e követelmény figyelmen kívül hagyásának eredményeképpen juthatott kulcsszerephez a kiskunhalasi mészárlás tetteseinek kiderítésében olyan személy, aki maga is a lemészárolt alakulat tagja volt és jelen volt a tett színhelyén, a kevés túlélő egyike lett. Barna M. István saját bevallása szerint mint az „igazság fana-
