Századok – 1996

Közlemények - Gángó Gábor: Thiers; Engels és a kereszténység szelleme. Eötvös József a pauperizmusról I/129

EÖTVÖS JÓZSEF A PAUPERIZMUSRÓL 139 szolgált alapjául a 18. század valamennyi filozófiájának. A kegyelem szükségességének keresztény gondolatát ellentétes meggyőződés még sohasem szorította ki úgy, mint ebben az időben, amikor azt a megállapítást, hogy az embert csak a higgadtabb gondolkodók győzhetik meg, a nagyfokú korlátoltság jelének tekintették. Az a meggyőződés, hogy az ember meglovagolhatja a szerencsét, s mindenki előtt határtalan remények nyílhatnak meg, augusztus 4-ének éjszakáján keletkezett, midőn a középkori viszonyok valamennyi korlátja ledőlt. S abban a hitben keletkezett, hogy az ember már a földön hivatott a legteljesebb mértékben üdvözülni, és hogy az üdvösséget csak önnön ereje által érheti el, sőt kell elérnie, ha ebben rajta kívül álló okok nem akadályozzák meg, amelyeket azonban szintén hatalmában áll legyőzni. Talán a forradalom első napjain kívül nem is találnánk több olyan pillanatot a világtörténelemben, amikor ilyen sokan ennyire boldognak érezték volna magukat, hiszen ilyen illúziókba még sohasem ringatta magát ennyi ember. Mert aminek annyira örültek, csupán illúzió volt, ahogy ez viszonylag rövid időn belül ki is derült; s azok, akik akkoriban világosabban láttak, annak is gondolták. Az egyéni szerencse inkább az egyéni képességektől függ, mint külső körülményeinktől. Ezért dőreség magában az a remény, hogy egy teljes népet, vagy legalább annak többségét bizonyos alkotmányos formák által boldoggá tehetünk. Ha azonban azt tekintjük boldogságnak, amit általában csak a boldogság minimális feltételének nevezünk, vagyis a jólétet és az anyagi szükségletek biztosítását, akkor önmagában az alkotmány biztosíthatja ezt, bár nem mindenkinek. A történelem azt tanítja, hogy az egzisztenciális változások következményeit — mely következmények ott, ahol legalább a nyoma megmaradt a szabadságnak, megakadályozhatatlanok voltak — még azon alkotmányok sem zárták ki, melyek teljességgel egyetlen osztály érdekében jöttek létre, ha ez az osztály csak kicsit is népes volt. Ahogy az indiai brahminok között is találkozhatunk a legnagyobb szegénységgel, úgy nagy római családok leszármazottai is válhattak olyan szabadosok alantasaivá, kiknek ősei rabszolgaként jöttek az örök városba. S a középkorban is majd minden országban megtalálhatjuk példáit a nyomorba süllyedt nemességnek, amely szomorú helyzetén nem a nemesség megőrzésére teremtett törvények által kísérelt megjavítani, hanem inkább szabadrablással, úgy, hogy harcba bocsátkozott a jogait szentesítő társadalommal. Ahogy az elégedettség érzése az egyes ember kedélyállapotától függ, úgy azon javak birtoklása, melyek nélkül elégedettség nem lehetséges, a szerencsén kívül nagyrészt az egyes ember erőfeszítésén és ügyességén múlik. Egzisztenciánk e részére az állam alkotmányának csak annyiban van hatása, amennyiben az utakat, melyeken erőinket használni tudjuk, megnyitja vagy elzáija előttünk. Ebből a szempontból óriási volt a francia forradalom hatása. Száz meg száz utat nyitott meg a francia polgárok számára, melyek korábban zárva voltak előttük, és így oly sok törekvést hívott elő, miáltal az előrehaladásnak minden területen óriásinak kellett lennie, de ennél többet nem tett, hiszen nem is tehetett. A dolgok állását meggyőződésem szerint a következő hasonlat fejezi ki a legvilágosabban: ha az életet egyfajta lottójátéknak tekintjük, melyben csak az nyerhet, aki sorsjeggyel rendelkezik, akkor azt mondhatjuk, hogy a francia forradalom a sorsjegyeket, melyeket korábban csak egyes osztályok birtokoltak, az állampolgárok öszszességének szétosztotta. így azok nyerési esélye, akik korábban e jegyekkel rendel-