Századok – 1996
Közlemények - Gángó Gábor: Thiers; Engels és a kereszténység szelleme. Eötvös József a pauperizmusról I/129
EÖTVÖS JÓZSEF A PAUPERIZMUSRÓL 137 gosságára, mint az a meggyőződés, hogy az ember nem csak a jelenben él. A jelennel egyidejűleg a jövőre vonatkozó gondolatainkat is élvezhetjük (vagy elviselhetjük). A jövő a szerencsés földi halandónak mindig félelemmel teljes, a szerencsétlennek pedig ritkán remény nélküli, s így a viszonyok nyilvánvalóan óriási különbségei mellett megteremti az egyensúlyt az egyes emberek érzéseiben. Nem célom annak leírásába bocsátkozni, mitől fosztották meg az emberiség szenvedő osztályait éppen azzal, hogy minden eszközzel a jövőbe vetett hitének megingatásán fáradoztak. Ha mindezek után — ahogy egyesek hiszik — a nép anyagi szenvedései csökkentek, és ma mégis sokkal nagyobb tömeg érzi magát szerencsétlennek, akkor ez részben a megfogyatkozott vallásos érzületnek köszönhető. A Szentírás szava, mely szerint könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni, ma már nem vigasztalja a szegényeket.25 Itt már csupán földi reményekről és félelmekről lehet szó. A civilizációval szükségszerűen növekedik a jövőről való gondoskodás mértéke. A művelt ember igyekszik előre kiszámítani életének eseményeit, míg a vadember alig tekint a holnapi napig előre. Ennek következtében a jövő kilátásai ma jobban befolyásolják az emberek jólétét, mint korábban. Kétségtelen, hogy a közelmúlt eseményei miatt a dolgozó osztályok számára a jövő fenyegetőbbé vált, míg mindazok a kedvező fordulatok, melyek korábban a szerencsétlen ember számára adódhattak, s alkalmasak voltak arra, hogy szomorú jelenét reménysugárral világítsák be, nagyrészt teljesen megszűntek. Veszélyek Aki figyelmesen tanulmányozza a középkor viszonyait, annak el kell ismernie, hogy ezek az élet egyetlen vonatkozásában sem kedveztek sem az egyének kiemelkedő fejlődésének, sem az előrehaladásnak Az a kor, amelyben a születés előre meghatározta az egzisztenciát, amelyben a báró bizonyos tekintetben éppúgy a sajátjának nevezett földhöz volt kötve, mint jobbágya, és amelyben minden iparűzés a céhek keretében zajlott, úgyhogy az ipari tevékenység fejlődéséhez hiányzott a legnagyobb ösztönzés, nem lehetett az élénk előrehaladás kora Oly határtalan haladást, melyet korunkban tapasztalunk, csak határtalan erőfeszítések eredményezhetnek és ez csak ott várható el, ahoL a remény egyúttal határtalan távlatokat is nyit. De a középkorban éppen az növelte az egyes ember biztonságát, ami a fejlődést megzavarta. A céhek szűk keretei közé tömörült iparosok számára ugyan elérhetetlenek voltak a hatalomnak és prosperitásnak azok a kolosszális megnyilvánulási formái, amelyekhez egyesek napjainkban eljutottak (és ezáltal mindenkire ösztönzőleg hatnak), ám a céh egyúttal védelmet is nyújtott azon támadások ellen, amelyek korunk munkását veszélyeztetik. Ugyanez vonatkozik a mezőgazdaságra is. A földműves reményei épp oly szűk határok közé voltak szorítva, mint a föld, melyet megművelt, megélhetése sokszor nyomorúságos, de legalább biztos volt. Korunkban Damoklész kardja függ milliók feje fölött, s olyannyira nagy a dolgozó osztályok szorongása, hogy akit ez a bizonytalanság nem fenyeget, el sem tudja képzelni. Mert jóllehet az általános változás következtében, amelynek közepette élünk, minden egzisztencia bizonytalanná vált, azért a „mindenki háborúja mindenki ellen" állapotban a magasabban állók helyzete egyáltalán nem
