Századok – 1996

Történeti irodalom - Magocsij Pavlo Robert: Halicsina (Ism.: Niederhauser Emil) V/1338

1340 TÖRTÉNETI IRODALOM (legalább 20 taggal), olvasóköröket is alapítottak. Elsősorban parasztok voltak a tagjai, 1890-ben 873 tag közül 749. Az öt elnökből csak kettő volt pap, de a papok is nagy számban csatlakoztak az egyesülethez. Az óruszin irányzathoz tartozott a társaság. A századforduló után az ukranofilhoz csatlakozott. 1979-ben Magocsi Nacionalizmus és bibliográfia címmel tartott előadást Ivan E. Levickijről (1850-1913), aki a kelet-galíciai ukrán írásbeliség 19. századi retrospektív bibliográfiáját kívánta összeállítani. Két kötetben 1886-ig jutott el (1888-1895), ez minden nyomtatványt felsorolt. A 19. századi ukrán nemzeti mozgalom tagjainak az életrajzát is meg akarta írni, de 4 füzetben csak a В betű elejéig jutott el. A több mint 4000 címszót tartalmazó bibliográfia mindmáig alapvető forrásmunka, a kortársak is nagyrabecsülték megbízhatóságát. 1993-as tanulmányában a vallási és etnikai öntudat összefüggéseit mutatja be a Kárpátok régiójában. A ruszinok (a Kárpátoktól északra lemko a nevük) mind unitusok. A lengyel, illetve a magyar asszimiláció fenyegette őket. 1918 után — korábbi kezdeményezések után — az ortodox egyház is toborzott közülük híveket, a két egyház versengett egymással. Csehszlovákiában végül is a ruszinok negyedrésze tért át az ortodoxiára. 1946-ban a szovjet hatóságok felszámolták az egyházi uniót, unitusok csak Lengyelországban és Szlovákiában maradtak meg. 1950-ben azonban itt is megszüntették, a lengyelek pedig a lerakókat a nyugati területekre telepítették szét. Csak Magyarországon és Bulgáriában maradtak unitusok (az utóbbiban mintegy 5000 fő). 1956-ban mintegy 10 000 lemko visszatért eredeti településterületére. Csehszlovákiában 1945 után a ruszinok kötelesek voltak magukat ukránnak tartani. 1930-ban mintegy 91 000 volt a ruszinok száma, 1959-60-ban mindössze 35 000, az összes unitus 11%-a. A vallási hovatartozás ma is döntő a nemzeti öntudat szempontjából. Egy 1990-es előadás az ukrán kérdést vizsgálja Lengyelországban és Csehszlovákiában. 1918-ban a lerakók köztársaságot kiáltottak ki, egyesülni akartak a kárpátaljai ruszinokkal. De felvetődött az Oroszországgal való egyesülés is, még ha ez bolsevik is. Ekkor azonban egyéb lengyel-csehszlovák területi konfliktusok is léteztek, a terület végül a lengyeleké maradt. A ruszofil és ukranofil irányzat mellett ekkor egy ruszinofil is kialakult. A kérdések 1989 után újra felvetődtek. Nemzetépítés vagy nemzetpusztítás az 1990-ben kiadott utolsó tanulmány címe. A fogalmat Walker Conner 1972-es cikkéből vette át Magocsi. Conner a kérdést világproblémának látja. Magocsi a San folyótól keletre lakó lerakók példáján veti fel a problémát. Ruszinnak vagy rusznaknak tartják magukat. Az ukrán felfogás szerint az ukrán nép egyik etnográfiai csoportja csupán. Kétségtelenül több, helyi, regionális és etnikai identitással rendelkeznek, ahogy erre Magocsi több példát hoz fel egyéb népeknél. Mindenesetre az 1980-as évek lengyelországi változásai alapján megindult egy lerakó nemzeti ébredés, anyanyelvű költészettel, fesztiválokkal. Itt világosan látszik, hogy az értelmiség hozza létre a nemzeti mozgalmat. 1945 után a fiatalok inkább lengyelnek vallották magukat. Lemko szempontból a mozgalom nemzetépítő, ukrán szempontból nemzetpusztító. A további menet az ukránoktól és az ukránbarát lemkóktól függ. Magocsi tanulmányai és előadásai látszólag szűk körben mozognak, a kelet-galíciai vagy nyugat-ukrajnai ukránok és egyéb etnikumok kérdéskörében. Valójában azonban a nemzeti mozgalmak alapvető kérdései kerülnek itt elő: identitás, nyelv, vallás, nemzetépítés vagy nemzetpusztítás. A hazai olvasónak nyilván sok analógia juthat az eszébe. Magocsi mindig alaposan dokumentált, nagy erudicióról tanúskodó munkái kétségtelenné teszik, hogy a nemzeti problematika korunkban mit sem vesztett élességéből, dinamizmusából. Nagy tanulság ez a könyv is. Niederhauser Emil