Századok – 1996
Történeti irodalom - Scharf Claus: Katharina II; Deutschland und die Deutschen (Ism.: Radó Bálint) V/1316
1319 TÖRTÉNETI IRODALOM tartotta, hogy német művészeknek Oroszországba hívása mellett ösztöndíjjal oroszok is tanulhassanak német földön, vagy éppen Rómában. Rendszeresen tettek oroszok látogatást a pápai Kúriában, amit javarészt német összeköttetéseiknek köszönhettek. A klasszicizmus Katalin számára politikailag azt az előnyt is jelentette, hogy törökellenes háborúit az antik európai örökség visszahódításaként is bemutathatta. Katalin cárnő mindvégig támogatta az irodalmi köröket is, levelezést folytatott többek között Elisa von der Reche író- és költőnővel. Meggyőződéssel vallotta, hogy le kell küzdeni a felvilágosodás ellen ható áramlatokat, melyek közé a II. Frigyes Vilmos köré csoportosuló rózsakereszteseket is sorolta. Lelkesedett a korabeli német regényekért, elsősorban a szatirikus hangvételûekért. A weimari August von Kotzebue 1781-ben Oroszországba érkezett, s rövidesen Péterváron és Révaiban a német nyelvű színházak támogatójaként tűnt ki. Színre vitték Lessing, Goethe, Schiller és Kotzebue darabjait. Wielandtól, Klopstocktól és Gellertől is számos művet oroszra fordítottak, egyeseket többször is. Katalin szoros kapcsolatot tartott fenn olyan német udvarokkal, melyek élen jártak a német irodalom támogatásában, többek között Braunschweiggal, Darmstadttal, Weimarral, Karlsruheval és Stuttgarttal. Nagy Katalin cárnő politikájának sarkalatos pontja volt az orosz történetírás nemzeti szempontok szerinti átalakítása, egy, a külföldi történetírás Oroszországgal szemben nagyon kritikus, azt sokszor és sok tekintetben elmarasztaló vonulatával szembeszálló, apologetikus történetszemlélet kialakítása. Kulcsemberének ebben Gerhard Friedrich Müller számított, aki Johann Peter Kohl egyháztörténészt követve jutott Szentpétervárra még 1725-ben, s rá öt évre történészprofeszszorrá nevezték ki. Legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy az Orosz Birodalom távolabbi jövőben megírandó történetéhez felkutassa a szükséges forrásokat. Kezdettől fogva külön figyelmet szentelt a külföldi történetírás Oroszországgal kapcsolatos „történeti és földrajzi tévedéseinek". 1733 és 1743 között részt vett a természetkutató Johann Georg Gmelin ún. második Kamcsatkaexpedíciójában, amelyre elkísérte történészkollégája, Johann Eberhard Fischer is. Ugyan nem jutottak el Kamcsatkáig, de felkeresték a kelet-szibériai Jakutszkot. Az úton Müller tekintélyes mennyiségű történeti, földrajzi és nyelvtudományi anyagot gyűjtött. Müller; aki élete végéig szoros kapcsolatot tartott fenn német tudósokkal, s ily módon az Orosz- és Németország közötti szellemi összeköttetés egyik meghatározó láncszemévé vált, mindenkor lutheránus-pietista buzgalommal kívánta új hazáját szolgálni. Müller élvezte a cárnő feltétlen bizalmát, aki közvetlenül 1762-es megkoronázása után intézkedett arról, hogy Oroszország történetének forrásait felkutassók és feldolgozzák. A cárnő által nagyvonalúan támogatott hivatalos történetírásnak legfőbb feladata az volt, hogy bebizonyítsa, az orosz állami fejlődés párhuzamosan halad a nyugat-erópaival, s csupán az állandó mongol, svéd és lengyel zaklatások hátráltatták a fejlődésben. Nagyhercegnő korában még mosolyogta Strube de Permont azon törekvését, hogy cáfolja Oroszország despotikus berendezkedését. Cárnőként már modern államnak kívánta láttatni birodalmát, s maga is írt történeti összefoglalást „Tanulmányok az orosz történelemről" címmel. Scharf kétségtelennek tartja, hogy Nagy Katalin utolsó éveiben egyik legfőbb érdeklődési területének az orosz történelem számított. További kiemelkedő munkatársa volt az ugyancsak német Johan Gotthilf Stritter, aki a bizánci történetírók oroszokról írt krónikáit gondozta és dolgozta fel. 1779-ben Müller javaslatára Katalin Stritten birodalmi levéltárossá nevezte ki. Ö kapta azt a fontos megbízást is, hogy iskolai használatra állítsa össze Oroszország történetét. A cárnő ugyanakkor kivetnivalót is talált Stritter elkészült munkájában. Sérelmezte, hogy az oroszokat a finnektől vezeti le, illetve helytelenítette középkori krónikák szövegrészeinek forráskritika nélküli átvételét. Claus Scharf megemlíti, hogy II. Katalin a nyolcvanas és kilencvenes években a német és európai középkor történetét is tanulmányozta. Megjegyzi, hogy ezt is az oroszok történelmével való összefüggések miatt tette. Természetesen hűséggel és elszántan védelmezte az antinormannista eredetelgondolást. A varégokat szláv törzsnek tartotta. Nagy Katalin cárnőt Scharf megállapítása szerint megelégedéssel töltötte el birodalma kiterjedése, népeinek sokfélesége és még a Szent Római Birodalom lélekszámát is felülmúló sokasága. Eltökélt szándéka volt, hogy a történeti összefüggések felderítése mellett elkészíti a legkülönbözőbb nyelvek rokonsági, leszármazási tábláit, bemutatja hasonlóságaikat és eltéréseiket. Peter Simon Pallas 1786-87-ben, illetve 1789-ben Linguarum totius orbis vocabularia comparativa címmel két kötetet megjelentetett abból az összehasonlító szótárból, melyhez előzőleg maga a cárnő is gyűjtött anyagot. A munka korabeli fogadtatása tudományos körökben meglehetősen visszafogott volt. Mindenesetre Claus Scharf a „Vocabularia comparativa"-ban újabb bizonyítékát látja annak, hogy a cárnő Oroszországban kívánta összpontosítani a tudományokat, ezáltal is növelve birodalma tekintélyét. Mint számtalan más területen, ebben is egykori honfitársai voltak legfőbb segítői.
