Századok – 1996
Kisebb cikkek - Foki Ibolya: Magyar katolikusok Moldva-Oláhországban a 19. század közepén V/1287
1288 KISEBB CIKKEK 1288 kintették. Az oláhországi magyarság létszámát 30.000-ben állapították meg.4 A román belpolitika fő törekvése a két fejedelemség egyesülését (1859) követő évtizedekben a román etnikum és nyelv, valamint a görögkeleti vallás túlsúlyát biztosító nemzeti egység megvalósítására irányult. A kultúrpolitika egészét, a közigazgatást, de még a belső pártpolitikai küzdelmeket is teljes egészében ennek rendelték alá. 1878-ban a San Stefano-i békével Romániához csatolták Észak-Dobrudzsát. Ezzel jelentős számú bolgár népesség jutott román uralom alá, ami csak fokozta az ország már amúgy is bonyolult nemzetiségi problémáit. A legfontosabb célkitűzés a jogi, kulturális és társadalmi homogenizálás, az ország különböző részei közötti partikuláris különbségek felszámolása volt. A magyar nemzetiség fönntartása és megmaradása szempontjából tehát — az adott körülmények között — létfontosságúvá vált a nemzeti kultúra közvetítésére alkalmas intézmények megléte vagy hiánya. Az anyanyelvú kultúra leghatékonyabb átadása az egyház és az iskolai oktatás intézményrendszerének keretein belül történhetett. Az egyesült fejedelemségek lakosságának többsége a görögkeleti vallást követte, így a többi felekezet számára az ország lényegében missziós területnek számított. Az itt élő magyarság túlnyomó részben katolikusokból, kisebb részben reformátusokból tevődött össze. A római katolikus és református egyház a moldva-oláhországi missziós tevékenység, az itteni egyházközségek és felekezeti iskolák támogatása révén nyújthatott számukra védelmet a görögkeleti egyház terjeszkedése, s ezáltal az uralkodó nemzet asszimilációs törekvései ellen, hiszen a görögkeleti hitre való áttérés egyúttal a nemzetiségi beolvadást is jelentette. A magyar reformátusok főként Oláhországban tömörültek, ahol számuk a 19. század elejétől folyamatosan gyarapodott. Egyházi szervezetüket hamar kiépítették és öntudatos papjaik révén rendkívül aktív kulturális és társadalmi életet éltek. Ezzel kétségbevonhatatlan érdemeket szereztek az ottani magyarság nemzeti tudatának megerősítésében. Mindezt elősegítette, hogy az erdélyi református püspökség felügyelete alá tartoztak, ami biztosította számukra a Magyarországgal való folyamatos és közvetlen kapcsolatot.5 A katolikusok helyzete ettől lényegesen különbözött. Moldvában a középkorban még meglévő magyar egyházi befolyás6 az ország három részre szakadása, valamint a reformáció erdélyi elterjedése következtében megszűnt. A 16-17. századtól különböző nemzetiségű (horvát, bosnyák, lengyel, olasz) misszionáriusok érkeztek ide, részben ferencesek, részben jezsuiták. Mivel a missziót 1622-től a római Hitterjesztés Szent Kongregációja (de Propaganda Fidei) irányította, egyre több helyen tűntek fel olasz papok.7 Ettől kezdve általános a panasz a magyar- nyelvű papok hiánya miatt. 1622-től 1812-ig a misszió élén álló prefektusok közül ötvennégynek a neve ismert, de egy magyar sem fordul elő közöttük.8 A moldvai magyarság ezután többször folyamodott magyar papokért. Püspöki vizitátorok, utazók, különböző egyházi és világi személyiségek a 17. századtól a 19. századig mindig ugyanarról számoltak be: Az idegen nemzetiségű papok nem tudják a magyar anyanyelvű hívek lelki szükségleteit kielégíteni, a nép és a lelkész közt nincs valódi kontaktus, közvetítő nyelvként az oláhot használják, a plébániák némelyike elhanyagolt. Mindez a beolvadás veszélyével fenyegeti az ottani magyarságot.9 A kérések, panaszok hatására időnként küldtek egy-egy magyar minoritát Mold-
