Századok – 1996

Kisebb cikkek - Kádár Judit: Michael Joseph Quin találkozása Széchenyi Istvánnal az Al-Dunán V/1277

KISEBB CIKKEK 1281 tunk rá válaszolni. Leplezetlen kíváncsi­sággal méregettük egymást, már ameny­nyire ez segített valamit. Tisztában vol­tunk vele, hogy mindkét részről milyen nevetséges helyzetben vagyunk, amiből szerencsére fél óra múlva kimentett min­ket Husszein orvosának a megjelenése. Ez a férfi firenzei születésű volt, de már korán Törökországba küldték sze­rencsét próbálni, s mára szinte teljesen elfelejtette az anyanyelvét. Tettette, hogy tud franciául, és a vidini alkormányzói udvarban elsőrangú nyelvtudósként tisz­telték. Öltözéke a görög sipkából, kék kö­penyből és nadrágból, szürke kötött ha­risnyából és sárga papucsból állt. Sötét tekintete és arcának a bűnösség tudatát tükröző pirulása, valamint ideges beszéde rögtön figyelmeztetett minket, hogy egy kalandor társaságában vagyunk, aki szükség esetén nem tagadná meg képes­ségei titkos alkalmazását kenyéradójának ellenségeivel szemben. Arckifejezése alap­ján ítélve sok bűnt követhetett el, s később a karanténhoz tartozó kísérőinktől meg­tudtuk, hogy feltételezésünk egyáltalán nem volt alaptalan. A gróf franciául közölte, hogy a pa­sánál kívánja tiszteletét tenni, mire meg­tudtuk, hogy a pasa nem tartózkodik ott­hon; kedvenc fiával a város mellett letá­borozott csapatokat ment ellenőrizni, de bármelyik pillanatban megérkezhet, mert elküldték érte a kocsiját, s utána küldtek egy futárt is, hogy megsürgesse vissza­tértét. Az orvos a dívány végénél állt, s mint valójában mi is, Törökország szoká­saihoz alkalmazkodó öltözetet viselt. A-mikor alkalma nyílt a kormányzóhelyet­teshez szólni, kezét először a homlokára, majd az ajkaira és a mellkasára tette, a szálemmal köszönés szokásai szerint, ami engem egyfolytában a római katolikusok keresztet vetésére emlékeztetett. Eköz­ben meghozták kárpitozott székeinket a gőzhajóról, hogy betarthassuk a karan­ténszabályzatot, azaz semmit se érint­sünk, ami a pestist terjesztheti. Ekkor leültünk és egymást bámultuk, mint már korábban is, vagy egy órán át. A csöndet néha a kormányzóhelyettes tölte meg egy­egy, az orvoshoz intézett kérdésével, aki tolmácsolta azokat a grófnak. A gróf vála­szolt, szavait az orvos lefordította a kor­mányzóhelyettesnek, aki bólogatott, meg­lepettnek látszott, s puffadt orcájából óriási füstfelhőket eregetett ki. Ami engem illett, orvosi minőségem­ben nem igazán éreztem jól magam. Attól féltem, hogy az orvos szakmai kérdéseket tesz föl nekem, s kiderül teljes tudatlan­ságom a tárgyat illetően; mert hogy az igazat megvalljam, soha életemben nem nyitottam ki egyetlen orvosi könyvet sem. Szerencsére éppúgy került minden orvosi témát, mint én, s nagyon valószínű, hogy ugyanazon okból. Pipákat és kávét hoz­tak, s ez egy időre változatosabbá tette a jelenetet. A szolgák kínos gondossággal nyújtották át a tálcán a kis porcelán csé­széket és pipákat, nehogy ruházatuk bár­mely része hozzáéljen öltözékünkhöz. A kormányzóhelyettes kövér, beteges kinézetű, körülbelül ötvenéves férfi lehe­tett, s szinte a bárgyúságig komor. Vála­szaink a szokásos kérdésekre, hogy hon­nét jöttünk, mit akarunk és merre tar­tunk, egyáltalán nem keltették föl az ér­deklődését. Miután kimerítette ezeket a témákat, újra egyféle álmodozó szibarita tompultságba süllyedt, mintha dohányá­nak illata a paradicsom parfőmje lenne. Tényleg nagyon jó illata volt, a kávéja pedig a legízletesebb, amit eddig kóstol­tam. Az orvos még fiatal ember volt, de ő is sápadtnak, megviseltnek és idegesnek látszott. Sokat panaszkodott a vidini le­vegőre, különösen egészségtelennek tar­totta. Azt mondta, hogy Sztambulhoz ké­pest, ahol tizenhárom esztendőt töltött,

Next

/
Oldalképek
Tartalom