Századok – 1996
Közlemények - S. Lengyel Márta – Spira György: Metternich távozása a kancellári székből egy magyar udvaronc leírásában V/1241
METTERNICH TÁVOZÁSA A KANCELLÁRI SZÉKBŐL 1271 Bécsbe?, Századok 1898, 753-754.; id. Orczy Gyula: A bécsi küldöttség, uo. 846-847.; Spira György: 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a, Bp. 1964, 23.) s onnan a magyar országgyűlés másnap szintén oda utazó küldöttségével együtt, azaz csupán 17-én tért vissza Pozsonyba, bécsi idózése során egy alkalommal azt mondta Lajos bátyjának, hogy „Magyarország elvész az uralkodóház számára, ha nem engednek Kossuthnak" (JJosefl Doblhoffl-Dier]: Mittheilungen aus dem Jahre 1848 I, NFP 1898. márc. 20., 12059. sz. 21. Erre az adatra Gergely András volt szíves felhívni figyelmünket.). Tudjuk továbbá, hogy ugyanő mások előtt már 14-én is tett hasonló kijelentéseket Pozsonyban (Spira: 1848 Széchenyije 47.). Bizonyosra vehetjük tehát, hogy ő 13-án Lajoshoz intézett levelében szintén efféle véleménynek adhatott hangot. 74 Ez a Glacis-nak az a része volt, amelyen ma a Naturhistorisches Museum áll. 7,r ' Windisch-Grätz ekkor azt fejtette ki Metternich előtt, hogy „a császárnak el kellene utasítania az ő lemondását, és könyörögve kérte őt a megtörtént [lemondási visszavonására. De Clemens — írja felesége — nem az az ember, aki megmásítja szavát vagy komédiázik" (Aus dem Tagebuche der Fürstin Melanie, 1848. márc. 12-16., i. h. VII, 543.). 76 Metternich hasonló tévedés áldozataként még 1852-ben, önéletrajzi töredékének az írásakor is abban a meggyőződésben volt, hogy a bécsi forradalomban „idegen hangadók és mint munkavezetők lengyelek" játszották a főszerepet (Autobiographische Denkschrift, Aus Metternich's nachgelassenen Papieren VII, 625.). 77 A herceg már 13-án este megírta az uralkodónak címzett lemondólevelét (szövegét ld. uo. VII, 603-604., magyar fordításban közli Deák Imre 26., a kabinetirodán március 16-án történt iktatását tanúsítja: ÖStA IIHStA KA SPr 1848:888), 14-én pedig papírra vetette két leghívebb külső szövetségesének, I. Miklós orosz cárnak, illetve IV Frigyes Vilmos porosz királynak szóló búcsúlevelét (szövegüket ld. Aus Metternich's nachgelassenen Papieren VII, 605-607.). 78 Ez a Rennwegen álló (a 39. jegyzetben már említett) Mettemich-villa volt, amelyről a herceg ekkor még nyilván nem tudta, hogy az előző estén hajszál híján a rá támadó forradalmi tömegek kezére került. 79 Johann Bernhard Rechberg-Rothenlöwen gr. osztrák diplomata, volt Rio de Janeiro-i osztrák követ. 80 Alois (Louis) Joseph Liechtenstein hg., a Liechtensteini Hercegség uralkodója. 81 Feldsberg (cseh nevén: Valtice) Alsó-Ausztria Morvaországgal határos északi szélén feküdt. Ma Csehországhoz tartozik. 8- Ludwig Patrick Taaffe gr., az osztrák legfelső bíróság elnöke a LöwelstraBén lakott. 83 Jankó, azaz ifj. Jósika János br., a 11. (székely) huszárezred századosa. 84 Jósika János értesülése helytálló volt: egy uralkodói döntés Windisch-Grätzet valóban teljhatalommal ruházta fel. Az erről szóló hirdetményt ugyancsak Talatzko tette közzé március 14. délutánján. Szövegét közli Ditscheiner 57-58.; Nordstein 70-71.; Meynert 149-150. No Részünkről viszont ide kívánkozik az az észrevétel, hogy a dolog nem Windisch-Grátzen múlott, hiszen ő „dölyfös arisztokrata módjára" sohasem — ezekben a napokban sem — rejtette véka alá „a nép iránti megvetését" (Nordstein 71.), s 14-én annak a szent meggyőződésének adott hangot Josef Mittrowsky-Nemischl gr. tábornok, a császár egyik szolgálattévő kamarása előtt, hogy „egyedül a kartács az, minek meg kell szüntetni a zavart" (Báró Petrichevich Horváth János naplója, i. h. III, 106.). A helyőrség pedig égett a vágytól, „hogy lőhessen, vághasson", s úgy látszott, „tsak a parantsot váija a fel lépésre" (Petrichevich Horváth János aláíratlan és címzés nélküli levele sógorához, Bornemissza János br. erdélyi főkormányszéki tanácsoshoz, s. 1. [Bécs], 1848. márc. 17., dél, ENML JCsIIbL 247. csomó /Jósika Samu magánlevelei/, közli Andics Erzsébet /szerk. és bev./: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848^9-ben II, Bp. 1952, 14., de úgy, mintha Jósika János levele volna, holott a levélíró Jósika Samut nem fivéreként, hanem a maga és a címzett sógoraként említi). De hiába mutatkozott a helyőrség (vagy — fogalmazzunk mértéktartóbban — a tisztikar) soraiban harci készség, „Windischgrätz hercegnek is tevékenysége nem sokára az udvarnak csüggetegsége által elzsibbadott. A legnagyobb uraságok általában semmi oly rendszabályba nem akartak beléegyezni, mi vérontást idézhetett volna elő" (Báró Petrichevich Horváth János naplója, i. h. III, 107.). És ez teljesen érthető is. A bécsi helyőrség létszáma ugyanis március 13-án alig 9 ezer volt, s ez a szám a város környékén állomásozó csapatok ide rendelése folytán 15-16-ig 22 ezerre nőtt (uo. III, 97-98.), a megfélemedett udvari körök azonban a jelek szerint ezt az erőt sem találták elég nagynak ahhoz, hogy a siker reményében birkózzék meg az itteni forradalmi tömegekkel, s ezért nemcsak további fegyvercsörtetésre nem merték áldásukat adni, hanem egyenesen kerülendőnek ítéltek minden olyan lépést, amely a bécsiekben elültethette volna azt a hitet, hogy a hadsereg
